Meghülyültem vagy mi van? - mit gondoltok: 5 év után még lehet esélyem? - gondolom kell pár hónap, mire kimászok ebből az "mesevilágból".

Egy hosszú sztori fog következni:

- bő 5 éve "sofőrként" dolgoztam. Egy vidéki kisvárosban ahol lakom, egy cégtől minden nap munkaidő végén kellett csomagot felvennem. Volt egy elég sűrű pénteki napom, aznap semmi sem jött össze. Az utolsó helyre 1 óra késéssel érkeztem. A cégnél egy nagyon csinos, szőke, zöld szemű kolléganő foglalkozott a postázással. A napi munkakapcsolatból kifolyólag - volt, hogy korábban érkeztem és várni kellett - beszélgettünk, erről/arról - csak úgy cseverésztünk. Az adott napon idegesen estem be a csomagokért, már csak ő volt ott a cégnél. Mentegetőzve nyitottam be, már épp fogtam a csomagokat, mikor ő elém lépett, alig 20cm-re megállt előttem, belenézett a szemembe és csengő hangon annyit mondott: "semmi probléma, azért vagyok, hogy megvárjalak". Ettől én teljesen lefagytam, kellemesen megborzongtam és elszállt minden idegességem. Nem tudom mennyi ideig bámultuk egymást, mert az időérzékem teljesen odalett. Nem sokat gondolkoztam az eseten, mindketten házasok voltunk, következő munkanapon már "robotszerű" munkakapcsolat volt közöttünk. Pár hónap múlva a munkakapcsolat is megszűnt.

Idén július elején egy rendezvényen fotóztam, amikor megláttam őt, nem nézett felém, ennek ellenére az 5 évvel korábban átélt borzongás futott rajtam végig. Ismét nem foglalkozhattam vele, mert feladatom volt.

Kb. 2 héttel később a Facebookra belépve "Kit ismerhetek" listában az első helyen szerepelt a gyönyörű szemével, mosolyával. Megnéztem a publikus megosztásait - számos fotót kirakott magáról - nem sokkal később bejelöltem, mint ismerős. Alig két perc múlva visszajelölt.

Tudom, ez nem jelent semmit, de én innentől "elvesztem".

Ő elvált, bár a bejegyzései alapján van egy kapcsolata, én nős vagyok, de eléggé megromlott a házasságom, ha nem lennének a gyerekeink, már nem lennénk együtt. Szívesen udvarolnék neki, szeretnék diszkréten titokban találkozni vele, de egy ilyen kisvárosban ez elehetetlen, mert szinte mindenki ismer mindenkit. Nem tudom, hogy ő mit gondol rólam, egyáltalán lenne-e nála még esélyem, sajnos nincs olyan közös ismerősünk, akin keresztül ezt kitapogatózhatnám. Nem szeretném megbántani sem túlzott nyomulással, sőt arra is vigyáznom kell, hogy nehogy fejest ugorjak a bizonytalanba.

Számomra már az is elég, hogy csak rá gondolok és eufórikus állapotban kerülök. Elkezdtem magammal törődni, észrevettem, hogy a feleségemmel sem veszekszek már napi szinten, nem húzom fel magam a hülyeségeken...de legjobban arra vágyok, bárcsak ismét ott lennék egymástól 20 cm-re, de most karjaimba zárnám ölelném, csókolnám...