Szerelmes vagyok egy gyönyörű,14 éves lányba (részletes sztorival), mit tegyek?

Sziasztok!

A hosszúra nyúló kérdésem elején tisztázzuk le a dolgokat. Egy 23 éves egyetemista srác vagyok. Nem volt még barátnőm, tehát szűz vagyok. Elvált szülők gyermekeként nevelkedtem, óvodába vidéken jártam, majd Budapestre kerültem, ott jártam tovább iskolába. Nagyon sok probléma volt általános iskolában, négyszer kellett iskolát váltani, főleg beilleszkedési zavarok miatt. Az itt szerzett rengeteg negatív és destruktív élmény megalapozták mindezt, amiért most, végső elkeseredésemben, ide írok. Sokat voltam kiközösítve és az elhagyatottság érzése még most is gyötör, egyedül érzem magam, de nem is nagyon tudok mélyebb, lelki kapcsolatokat létesíteni más emberekkel (főleg nem ellenkező neműekkel), kivéve, ha érzem azt, amit talán úgy neveznék, feltétlen szeretet - tehát nem kell bizonyítanom és megfelelnem azért, hogy érezzem, az ő oldaláról is közel vagyok hozzá. Válaszokat keresek immáron több esztendeje. "Csajozni" egyáltalán nem tudok, semmilyen technikát nem ismerek. Nem is érdekel annyira a dolog, kizárólag azokkal akartam mindig fiú-lány kapcsolatot létesíteni, akikbe szerelmes lettem, de velük mélyet.

Az első nagy szerelmem 16 éves koromban volt, egy osztálytársam volt a szerencsés. Nagyjából egy évig voltam belé szerelmes, az egész a semmiből jött, majd kiábránduláskor semmivé lett. Abban a bizonyos egy évben az ő hatására kezdtem szocializálódni azokban a társaságokban, amikbe ő is járt, ez akkoriban főképp kocsmázást jelentett. Az ő iránta érzett szerelem adott inspirációt rengeteg magammal kapcsolatos dolog megjavításához, pl. tanulás, sportolás. Puszta remény vagy csak ábránd, aminek köszönhetem, hogy a tanulmányi eredményeim is jobbak lettek, lefogytam 10 kg-ot és rendszeresen sportoltam. Később, mikor elmúltak az iránta érzettek, ez megváltozott, visszasüllyedtem abba, ami előtte volt, nem volt már annyi életkedvem. A kapcsolatunkat illetően, kezdetben reménykedtem, hogy sikerül majd közelebb kerülni hozzá, az első három-négy alkalmon történt kudarc nagyon erős gátlásokat alakított ki bennem, de az inspirációm megmaradt. Tovább jártam kocsmázni a társasággal, lettek barátaim, akiknek később el is mondtam a dolgot, felajánlották a segítségüket. Azonban bármennyire is segítőkészek voltak, a dolgok rám eső részét nem tudták helyettem elvégezni. Kapcsolatom annyi volt a lánnyal, hogy egyszer nagy nehezen rávettem magam, hogy meghívom egy italra, majd néhány szót váltottunk. Annak ellenére volt ennyi, hogy naponta órákat töltöttem mellette abban a társaságban, amibe jártunk. Nem, ez sajnos nem vicc. Az időszak végén már kezdtem rá haragudni, mert úgy éreztem, semmibe vesz. A barátaimtól pedig azt hallottam vissza, hogy nem tud mit kezdeni a nézésemmel, azzal, hogy blokkolt vagyok és mikor hozzá kell szólnom, nem tudok olyan oldott lenni, mintha valamely hímnemű haverral vagy baráttal beszélek, ezért inkább nem is foglalkozik velem. Pedig én mindvégig jóindulatú és kedves voltam vele, szülinapjára és osztálykarácsonyra is szép ajándékot kapott tőlem, aminek nagyon örült. De mindvégig jobban érdekelte az, aki bunkózik vele, aki csipkedi, bökdösi, csapkodja, játszogat vele - ezekbe én nem tudtam beszállni. Én inkább szeretni akartam, megölelni, odabújni hozzá. Nem sajnálom ezt az időszakot, mert most, visszatekintve tanultam egyet s mást és olyan baráti kapcsolatokat alakítottam ki, amik a mai napig tartanak. Persze őket ezzel a problémával már nem traktálom, mert kellően kiveséztünk mindent, most már rajtam a sor.

A második nagy szerelmem gimis végzős koromban kezdődött el, akkor voltam 19 éves. Egy 15 éves lányba lettem szerelmes, szintén a gimiből, aki szintén elutasított és a barátaitól visszahallottak alapján csak jókat röhögött rajtam. Fennvolt egy társkeresőportálon és ott vallottam neki szerelmet, levélben, mert személyesen nem mertem. A portálon szingliként volt megjelölve, aki fiút keres. A levelet megkapta, de válaszra nem méltatott. Később rákérdeztem MSN-en a dologra, a választ úgy kellett kihúzni belőle: elmondta, hogy a válasz nem, mert éppen "kezd lenni" valakije. Később összeveszett a fiújával, ekkor sikerült egyszer elhívnom egy koncertre, de nem történt semmi, mert csak felszínes dolgokról voltam képes beszélgetni vele. A koncert végén mikor elbúcsúztunk egymástól, fénypont volt, hogy megölelhettem, de utána nem változott semmit a viszonyunk, míg végül kiábrándultam belőle és nem kerestem többet.

A harmadik pedig ez, amiről a topikot nyitottam. És hogy mi fogott meg benne? A történet érdekesen kezdődik. Egy ének- és tánccsoport tagja, akik fel szoktak lépni. Régóta járok a fellépéseikre, főleg a családom kedveli őket, már szinte hagyomány nálunk, hogy eljárunk. Nemrég jött az ötlet, hogy én is menjek el néhány órára, ahol énekelni tanulok, a végén pedig kiderült, hogy nincs is rossz hangom, ígyhát azóta is járok. Itt kezdődött az, hogy része lettem a közösségnek, ami egyébként nagyon jól össze van kovácsolódva és nagyon jó hangulat uralkodik azon belül is, ami a fellépéseikből is átjön - ezt folyamatosan éreztem is, mikor ott voltam anélkül, hogy személyesen ismerném őket. Pont olyat sejtettem érzéseimből, mint amit később megtapasztaltam, mikor csatlakoztam hozzájuk. Azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy szerelmes leszek egyikükbe. Mindez talán az első főpróbán kezdődött, amin részt vettem én is. A lány, mikor megjött, olyan életteli volt, messziről sugárzott belőle az élet, igen, talán így tudom a legjobban leírni az érzést. Én csak bámultam és bámultam, ő pedig köszönt nekem, mintha ismerne, pedig soha nem látott előtte, majd helyet foglalt kicsivel mellettem, az első sorban. Akkor csak azon tűnődtem, ki lehet ez a lány, nem tudtam a nevét se. Régóta járok a fellépéseikre, de az arcmemóriám pocsék és rosszul látok messzire (a szemüvegemet meg nem szeretem hordani:P), ergo többnyire nem jegyeztem meg a neveket, akik felléptek. Szóval ez volt, próbáltunk, ő énekelt, szépen, de akkor nem jött le belőle semmi különleges azon kívül, hogy jól csinálja. Mikor éjszaka hazaértem, rögtön bejelöltem ismerősnek Facebook-on mindenkit, akivel találkoztam, köztük őt is. Másnapra visszajelölt, aztán látom ám, hogy kezd tele lenni a News Feed-em meme-ekkel, funpic-ekre mutató lájkokkal, linkekkel és néhol meglepő status update-ekkel – ha unatkozik kb. mindig ilyeneket néz, lájkol, meg írkál. Gondoltam ránézek a profiljára. Megnéztem a képeit, és rájöttem, hogy egyre inkább emlékeztet valakire, nem tudom kire (a szerelem előtti stádium ez szokott lenni, korábban is volt már ilyen). Egyre inkább elkezdett tetszeni, jöttek megmagyarázhatatlan érzések vele kapcsolatban, főleg, mikor a sokszor számomra kicsit értelmezhetetlen status update-jeit olvasgattam akaratlanul is napról napra – pont jó volt, hiszen az értelmezhetetlenségük gondolkodtatott el. Nem voltak elég konkrétak, nem volt címzettjük, mintha azt szerette volna, mindenki értelmezze maga. Egyre kíváncsibb voltam rá, egyre többet nézegettem a profilját, hogy miket ír, hogy mik érdeklik stb.

Később jött egy következő fellépés, egy következő főpróba. Arra már izgatottan mentem el, miatta. De itt még csak tetszett, érdekelt, nem éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Beléptem a terembe, rögtön elvakított egy irányítató reflektor amit éppen próbálgattak és a baloldali bejáróhoz világított. Mivel richtig a szemembe ment az egész, nem láttam semmit, de biztos voltam benne, hogy engem nagyon jól lát mindenki, úgyhogy hangosan köszöntem egyet, aztán lementem és leültem az első sorba. Láttam, hogy a lányok között nagy munka folyik, éppen az apróbb díszletelemeket rakják össze. Én csak ott ültem és néztem, ahogy dolgoznak, nem csináltam semmit, míg végül bekapcsolódtam a munkába és segítettem nekik. Egyszeriben megláttam őt a színpadon, de össze-vissza sürgött-forgott, felém nem nézett. Néha oda-odajött az elején, de olyan természetesen szólt hozzám hirtelen, hogy nem is köszöntem neki külön. Kérdezte, többek között tőlem is, hogyan kell csinálni (a díszletes dolgot). Nem ment neki elsőre, másodikra sem, aztán megint megkérdezte. Segítettem, elmondtam neki részletesebben, erre mondta, hogy érti és azt is, hogy „örülök, nem vagyok gyökér”. Nem értettem, miért mondja ezt, így azt reagáltam „miért lennél?” – erre nem mondott semmi érdemit, csak folytatta, amíg meg nem jött a pizzájuk, amit korábban rendeltek. Ezután az ő számát próbálták, és ott, abban a pillanatban nagyon megérintett. Olyan szép, olyan bensőséges, olyan megmagyarázhatatlanul egyedi és eredeti volt. Nézni és hallgatni is olyan jó volt, mint egy újjászületés, mint valami egységélmény, hogy minden a helyén van és harmonikus. Fura, hiszen már hallottam sokszor énekelni korábbi fellépéseken, de nem így, nem ezzel az érzéssel telítve. Talán ekkor tudtam már igazán átélni, amit hangjával átad, őt magát, önmagát. Később megkért, vigyázzak a cuccaira. Jól esett, hogy így szinte ismeretlenül is megbízik bennem, azt mondta, az öltözőkben nem meri hagyni. Nagyjából fél óra múlva azonban el kellett mennem, így szóltam neki, hogy ne haragudjon, de tovább nem tudok vigyázni a cuccaira, mert el kell mennem. Mondta, semmi gond, igazából örül, hogy eddig is vigyáztam rájuk. Eztán megdícsértem, hogy gyönyörűen énekel, amit megköszönt. Elmentem. Este elgondolkodtam azon, mi történt, rajta is. Rájöttem, ami eddig a pillanatig nem volt nyilvánvaló. Szerelmes vagyok.

Azóta volt egy, a foglalkozásokkal kapcsolatos tábor, ahová én is elmentem. Én voltam a legidősebb, a társaság többi része kivétel nélkül tini volt (12-16 éves). Ő is ott volt. Sok élmény ért engem azalatt a pár nap alatt, amíg a tábor tartott. Főként miatta és a társaság miatt mentem el. A társaság a tábor programja szerinti próbák közti szabadidejében folyton csak hülyült. Egymást csapkodták, egymáson fetrengtek, volt egy-két kicsi a rakás, oltogatások, viccelődések, egyszóval nagyon jól érezték magukat. Én is próbáltam bekapcsolódni, de ugyanúgy nem sikerült, ahogy akkor, amikor az ő korosztályuk voltam. Persze itt már belekomplikálhatott az is, hogy idősebb vagyok, de valójában a szörnyű igazság az, hogy ha fiatalabb lettem volna se tudtam volna bekapcsolódni. Úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többi, tele gátlásokkal, gyerekességgel, sokszor pedig túl komolyan vettem dolgokat. Emiatt nem Így van ez már hosszú évek óta. Folyton ebből a korosztályból kerülnek ki azok, akik megfognak, akikben meglátom az életet, és ezután, akik nélkül úgy érzem, nem tudok többé létezni. Persze ez elmúlik.

Elsődleges célom volt a lányhoz közel kerülni, nem nagyon sikerült, mégis olyan furán éreztem magam. Valahogy úgy, mint akkor, 16 évesen, mikor az első nagy szerelmem volt. Tele tervekkel, ambíciókkal, és egy kicsi félelemmel tarkított, szerelemből nyert inspirációval. Mint egy készlet, amit leveszel a polcról egy olyan boltban, ami néhány évente csak egyszer nyit ki, aztán gyorsan be is zár. Az árut kihozhatod, de nem kapsz nyugtát, sem használati utasítást, csak útravalót. Neked kell kitalálni, hogyan használod fel, mit hozol ki belőle. És hogy mi az, ami ötletként felvillan olykor, mint teendő? Egyszerűen minden. Sokszor mondogattam magamnak ezelőtt, hogy egyszer visszamennék a 2005-be, 16-17 éves koromba, megnézni milyen. Megnézném magamnak, mit csinálnék egy kicsit másképp. Az élet most megadta ezt nekem, és lám, látszik már, hogy csak képzelődés volt, hogy büszkén mondogattam az előbbit. Illúzió volt csupán, hogy azóta már kezelni tudom a helyzetet, azt, amit annak idején sem tudtam kezelni, és amely elől elmenekültem. Nincs két teljesen egyforma ember, és mivel a közösségeket emberek alkotják, így közösség sincs egyforma, de 2005 nem marad el távol. 2005 visszaköszön, és nem kímél meg. Most nekem kell szembenéznem a gyakorlatban, nem csak az erről írt napló szövegének sorai mögött, önmagammal. Azzal, amivel ebben az évben nem sikerült. 2005 nem múlt és nem marad el távol. A korosztály, melyben mindezt tennem kell azonos. Az évek jönnek, mennek, én egyre idősebb leszek, de eddig többnyire csak halogattam ezt a konkrét dolgot. Örökké haolgatni azonban nem érdemes, mert a kihívás nem vész el. Az élet kihív, ha megtagadjuk a kihívást, kihív máskor. Ha egész életünkben megtagadjuk a kihívást, kihív a következő életünkben. Olyan nincs, hogy nem hív ki. Olyan nem lehet, ennek így kell lennie - ezt már megtapasztaltam.

A táborban sokszor kértem azt az univerzumtól, hadd kerüljek közelebb a lányhoz, azt is kívántam sokszor, hogy legyen belém szerelmes. Nevetséges, de megtettem, mikor a lány a mi szobánkban volt barátnőjével és mondta neki, hogy "11:11 van, kívánj valamit", én is kívántam valamit - hihetetlen, mire képes a szerelem még 23 éves, félig vagy teljesen felnőtt korban is. Az univerzum azonban nem cselekvő egyén, így helyettünk konkrét, kreativitást, kommunikációt igénylő dolgokat nem old meg. Cselekvő egyének mi vagyunk, mi tudunk konkrét dolgokat tenni, melyeket tudunk, ismerünk, megmagyarázunk. Én szituációkat, helyzeteket kértem, és igencsak szerencsésnek mondhatom magam, mert kaptam. Kihasználni azonban már nem tudtam őket, de a 3-2-1 elve folyton ott állt lesben. Amit nem ennek az elvnek megfelelve tettem, az nem sikerült. Amit három másodpercen belül nem kezdesz el attól számítva, hogy eszedbe jut, azt vagy elkezdi más, vagy a szituáció megváltozik és oda már nem fog beilleni. Legalább nyolc ilyen elszalasztott helyzetem volt. Mindannyiszor közelebb kerülhettem volna hozzá, sőt, még máskor is. Az univerzum azonban nem volt bizalmatlan, sem könyörtelen, bár utóbbi értelmezés kérdése. Mikor elszalasztottam egy lehetőséget, utána rögtön eszembe jutott, mit kellett volna csinálni, de ott, akkor, abban a pillanatban nem. Ott, akkor, abban a pillanatban blokkolt voltam. Ott, abban a pillanatban válaszok helyett a kérdés ismétlődött bennem: Mit tegyek? Mit mondjak? Megtegyem? Megmondjam? De válasz már csak akkor jött rá, amikor már késő volt. Szerettem volna legalább én is megsimogatni, megölelni, egy jót beszélgetni vele, mert vele lehet, csak még nekem nem sikerült igazán. Érettebb a koránál, jellemben simán van 18+, okos, intelligens, nyitott ember. Olykor azonban labilis egyéniség, főleg, ha összeveszik a legjobb barátnőjével, mert erre is volt példa a táboron belül. Ekkor sokkal inkább hajlandó volt velem beszélni, mint utána. A prioritások változnak. Utána mikor énekelt, szerelmes számokat is, néha úgy éreztem, hogy sírva fakadok. Úgy éreztem, legszívesebben folyamatosan szorítva ölelném, miközben énekel.

"Nem szólnék, hisz én,

ha te nem lennél,

elvesznék,

semmi nem lennék,

csak árnyék…"

Folytatás alább >>>