Elolvassátok a szerelmes versemet, véleményeznétek?

Könyörület.

Két lelket megöltek, elásták a földbe,

szemük fénye nem csillog többet,

álmot látott egy anya, akasztott fiak,

szél támadt, körül öleli a derekukat,

emberek, kegyetlensége, tette ezt,

állatok csordája vonul a szakadékba,

nincs ki megállítsa őket, kiállt egy hang,

álljatok meg, a szakadék szélén áll a fa,

felkötött fiak rajta, emberek átka,

az állatok mind a mélybe zuhantak,

a hang, szólt, de nem hallották,

a fa kidőlt, az akasztott fiak, földet értek,

beborítja őket a levelek,

csonttá, hamuvá lesznek.

A hamvaikat, tovább repíti a szél,

az anyjuk könnyébe keverednek.

A hang, mi szólott, nem tudni ki volt,

tán Isten, tán Én, vagy egy angyal kiáltása,

vagy csak a képzelt szívek átka.

A fiak, a széllel szállnak, az anya gyásza,

örökké tart, ősz jár, némán sír,

fekete ruhában, járja magányának táncát,

a hang, igen, most már tudom ki volt az,

emberek, Istenek, elpusztult nemzetek,

háború, felszentelt fegyverek,

álomban látott förtelmek.

Isten, mit tegyek, egy lánnyal táncoltam,

Éjszakákat nem alszom,

emberek, gyerekek, érezzétek a szeretetet,

az anya gyászát, ki egyedül jár,

Egy fiú gyászát, ki elvesztette a csillagát,

nincs többé a lány, nincs többé az oltalmazó anya,

csak a gyász, az üresség, a betölthetetlen űr hada.

Nincs szerelem, egyoldalúvá lett, a fiú elment, egy más világé lett.