Lányok, szerintetek ez jellemző?

Kínlódok egy lány miatt. Nagyon tetszik a stílusa, mások szerint is összeillenénk, eleinte figyelt, aztán beszélgettünk is, de egy ideje csak én szólítgattam, mondjuk előtte sem volt kezdeményező, de mosolyogva köszönt, messziről észrevett, szóval volt remény. Zárkózott, és befeleforduló. Nagyon tiszta, nem hülyít senkit, egyenes.

Én meg nem tudom mit tehetnék, mert ha tovább szólítgatom, az már zaklatás... legalábbis szerintem. Nem akarom, hogy erélyesen lepattintson, nem magam miatt, hanem őt nem akarom ilyen helyzetbe hozni.

Csak gyötröm magam. Szomorú vagyok miatta, és valamiért nagyon érdekel a sorsa. Nincs kedvem máshoz. Vannak szépek, csinosak, normálisak. Nem érdekelnek. Nem kavarnak föl, nem érintenek meg. De ő azonnal, és mélyen. Egyből beleszánt a lelkembe, és megremeg bennem minden, amikor meglátom. Nem értem az egészet, senkivel nem voltam még így, pedig nem vagyok szentimentális típus.

Hiába döntöm el, hogy nem akarok neki megfelelni, mégis annyi mindent adnék fel miatta. Nem tudom ez normális dolog-e...

Annyi nő szeretné, ha egy férfi így állna hozzá, nem? Vagy ez visszataszító?

Az egész dolgot nem tudom ésszel megmagyarázni, és az a baj, hogy nem akarok továbblépni. Talán majd idővel, de én nem úgy szeretném szeretni azt, aki mellett döntök, hogy: "hát jó lesz ő is..", hanem hogy ez a ragaszkodás mindig bennem legyen. Egy társ, mással pedig soha.

Női szemmel ez milyen? Kell egy nőnek ez egyáltalán?