Az a normális, hogy a fiúk ülnek az egyetemen ott van rengeteg csaj és nem tudnak becsajozni, csak a legjobb kinézetűek?

Normális, nálunk is ez a helyzet. Részemről két fajta van:

- az "önálló független nő" hatását keltő csaj, tele van ékszerekkel, elegáns, drága csizma/kabát, mostani "hippi" hátitáska, idióta magyar zenekarokat hallgat - akihez nem is akarok odamenni

- az alacsony, egyszerűbb csizmás/kabátos, (szemüveges), csendesebb lány - akihez nem merek odamenni

Hogy érted hogy normális-e?

Komoly kapcsolatra vagy szexre gondolsz?

Milyen egyetemen? Milyen szakon?

Remek,az egyik csoporthoz nem akarsz a másikhoz nem mersz odamenni? Hadd találjam ki, ez is a nők hibája!

Majd ha rájössz hogy nincsenek csoportok csak egyének, megtanulsz nőzni is.

# 7

Én nő vagyok, de ha férfi lennék, és oda akarnék menni valakihez az utcán ismerkedési szándékkal, akkor vagy simán megmondanám az igazat, hogy nagyon megtetszett nekem / annyira szimpatikus lett így első benyomás alapján / megfogott benne valami stb., és ha nem érzi tolakodásnak, meghívatom-e esetleg egy ital mellett beszélgetni valahova, ha van kedve és rá is ér.

Elfogadnám, ha elutasítana, ha kulturáltan, akkor azért, ha meg kevésbé kulturáltan, akkor azért, mert tudnám, hogy nem veszítettem semmit. Ha alapvetően nem elutasítóan reagálna, de éppen nem érne rá, akkor megkérdezném, hogy kérhetnék-e tőle esetleg egy telefonszámot vagy más elérhetőséget, ha nincs ellene kifogása, hogy keressem később.

Vagy lenne bennem annyi kreativitás, hogy kitalálok valami ürügyet, ami végeredményben füllentés, de nem az a fajta becsapása a másiknak, ami morálisan elítélendő, és amiért mondjuk tuti ő sem haragudna utólag, ha annyira szerencsésen alakulnának a dolgok, hogy valami komolyabb lesz a dologból.

A példa kedvéért - ha már úgyis picit feltűnőbben megnéztük egymást - mondanám, hogy ne haragudjon, remélem, nem veszi tolakodásnak, de annyira ismerős valahonnan, de egyszerűen nem jövök rá, hogy vajon honnan, vagy csak azt mondanám, hogy annyira ismerős nekem, és megkérdezném, hogy nem járt-e esetleg ebbe vagy abba a középiskolába / nem sportolt-e ebben vagy abban a sportegyesületben régebben / nincs-e véletlenül egy X keresztnevű húga / nővére, mert annyira emlékezetet egy volt osztálytársamra / ismerősömre stb., vagy valami ilyesmi.

Aztán persze kiderülne, hogy nincs, de legalább egy pár mondat erejéig beszédbe elegyedhetnénk, ami már egy kiindulási alap, ha jó esetben ő is nyitott az ismerkedésre, ha meg nem, akkor el lehet úgy búcsúzni, hogy (szerintem legalábbis) nem kerültem kellemetlen vagy kínos helyzetbe, mert az azért részemről is kulturáltabb próbálkozás lenne, mint a "Szia cica, van gazdád?" típusú szövegek.

Tudod, mi jut eszembe mindig, amikor olyasmit olvasok (nem ritkán itt is), hogy valakinek annyira megtetszett egy lány az utcán, villamoson, vonaton, kosárlabda meccsen stb., a lány is nézte őt, de aztán nem tudta, hogy mégis hogy szólíthatná meg, vagy egyszerűen nem mert odamenni?

Még 18-19 éves koromban utaztam egyszer Budapesten a metrón, pár koleszos csoporttársammal. Nem volt ülőhely, a kocsi végében álltam az ajtóhoz közel. Egyszer észrevettem, hogy úgy néz egy tőlem nem messze álló fiatalember, mint aki valami különlegeset lát, nekem meg első pillantásra nagyon szimpatikus volt. Ha felvettük egymással a szemkontaktust, egy idő után vagy ő jött zavarba, vagy én, de aztán újra láttam, hogy egy idő után megint engem néz, nekem meg olyan érzésem volt, mintha - attól függetlenül, hogy tudtam, hogy biztosan nem találkoztam vele soha életemben - igazából ismernénk egymást.

Ez ment úgy három-négy megállón keresztül, gondoltam, hátha ....

Azt is végigzongoráztam fejben, hogy ha esetleg leszáll ő is ott ahol én, és megszólít, vagy legalább látom, érzem, hogy miattam szállt le, akkor hogy fogom "lerázni" a többieket. Aztán a mi megállónknál leszálltam a többiekkel együtt, ő nézett utánam, és - így hosszú évek távlatából - még mindig előttem van az arca, és ahogyan nézzük egymást, ahogy becsukódik köztünk az ajtó, és továbbgördül a szerelvény.