Hisztek abban, hogy az első, hatalmas, plátói szerelem egyszer teljesen elmúlik?

Barátommal hosszabb ideje egy párt alkotunk, másfél éve össze is költöztünk. Életének olyan szakaszában ismert meg engem, amikor nagy erőkkel próbálta elfelejteni első nagy szerelmét, aki többször visszautasította. Semmi különös nem volt a történetünkben, találkozgattunk, pár hónap múlva összejöttünk, elmesélt mindent a lányról, aki elég sokat és sokáig hitegette őt. Ennek ellenére párom szeretett volna kapcsolatba maradni vele mint baráttal. Egy ideig próbáltam tolerálni a dolgokat, de nem fért a fejembe, hogy miért akar egy olyan nővel kapcsolatot ápolni, aki ennyi szenvedést okozott neki, és az tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak, hogy még érez iránta valamit. Ezzel szembesítettem őt is, de tagadta, hogy ilyesmi lenne a háttérben. Az is kiderült, hogy egyik délután azért nem ért rá találkozni velem, mert a másik lánynak valami komoly tragédia történt az életében, és a páromat hívta segíteni, aki azonnal odasietett. Mindezek után elbeszélgettem a barátommal, elmondtam neki, hogy ilyen formában képtelen vagyok ebben a kapcsolatban létezni, nem akarok második kerék lenni. Nem akart elveszíteni, a beszélgetés hatására megszakított minden kapcsolatot a másikkal. Hangsúlyozom, ez évekkel ezelőtt történt, utána el is ült a dolog, én sem foglalkoztam vele. Viszont nemrég voltunk egy bálban, ahová véletlenül a lány is hivatalos volt. Éppen külön utakon jártunk, párom egy másik asztalnál beszélgetett, amikor a nő észrevette őt. A nyakába ugrott, puszi-puszi, de jó, hogy látlak, csupa mosoly volt az arca. Ami jobban bántott viszont, hogy láthatóan a barátom is igen örült a találkozásnak. Évek óta nem beszéltek egymással, mégis úgy néztek ki, mintha semmi sem történt volna. Lehet, hogy bolhából csinálok elefántot, de visszatértek a régi emlékek és érzések, elgondolkodtam rajta, hogy vajon lehetséges-e az első viszonzatlan szerelmet kiverni a fejünkből... Velem nem történt ilyen, párom az első szerelmem.