Egy távkapcsolatban melyik félnek kell 'ugrálnia'? Tényleg ekkora bűn, hogy elutazok a családommal?

A párommal távkapcsolatban élünk, igazából nem egy áthidalhatatlan távolság. 170 km háztól házig, nekem tömegközlekedéssel 4-4,5 óra (ha a MÁV-nál nincs késés...). A barátom autóval jár, neki ez autópályán kb 1 óra lenne összvissz. Mégis mindig én megyek hozzá, Budapesten belül is még metrózok, villamosozok, mert ő az állomásra nem jön ki értem. Közben folyton használja az autóját, szóval hiába jön azzal, hogy "nincs benne benzin", akkor hirtelen van, ha a haverjaival kell csak úgy céltalanul menni valahová...

Mindig elvárja, hogy én menjek hozzá, de általában úgy, hogy csütörtök este ír, hogy hétvégén ráér, találkozzunk. Most nekem itt volt a vizsgaidőszak, majd' megőrültem, és egyszerűen nem értette, hogy nem tudok most félnapokat utazgatni, tanulnom is kell, de ha eljönne, akkor nyugodtan, csinálhatunk valamit, de most én nem tudok menni. És ahelyett, hogy megértő lett volna, még ő cirkuszolt, hogy nekem ez a kapcsolat semmit nem ér, igazából a legfontosabb vizsgám előtti nap egész nap, és egész éjszaka sírtam, úgy beszélt velem... Ma is mondta, hogy jövőhétvégén megy haza (a szülővárosunkba), és hogy aludjak náluk. Írtam neki teljesen normálisan, hogy de szívem, tudod hogy utazom el anyáékkal Ausztriába, 4 napig nem leszünk otthon. Erre magából kikelve kiabált velem, hogy akkor ő le is sza..rja ezt a kapcsolatot, ha fontos lenne nekem, megoldanám. Odavissza az út 1500 km, nem értem, hogyan kéne megoldanom... Most is kivagyok, mert alig vártam, hogy a vizsgák után kicsit pihenjek, a szüleimmel legyek (6 hete nem láttam őket). De mégis bűntudatom van. Pedig kérdeztem a páromat, mikor le lett szervezve ez az egész, nem akart jönni.

Már elegem van, néha a szakítás szélén állok. Az a legrosszabb, hogy szerinte mindenért én vagyok a hibás, ha pedig mondanék valami "ellenérvet", akkor azonnal azzal jön, hogy kifogás így, kifogás úgy, meg őt hibáztatom. Nem, de néha vannak helyzetek, amikor senki nem hibás. És én szeretnék mindent megbeszélni, megoldani nyugodtan, de ő csak hibáztat. Szerinte mivel én nem dolgozom, nekem kell menni hozzá, én alkalmazkodjak mindig. De az ő munkája sem egy hú, de megerőltető állás, igazából egy asszisztens csak. E-maileket csoportosít, kávéért, ebédért megy, postára megy, ha éppen a főnöke nem ér rá, felveszi a telefont és felírja, ki kereste. Egész nap telefonozik, nem tudok neki olyankor írni, amikor ne válaszolna... Én az orvosira járok, most vizsgaidőszakban tanultam reggel 8-tól este 10-ig. Ő meg folyton azzal jön, hogy én nem csinálok. De közben őt is ugyanúgy támogatják a szülei. Ők fizetik pl a lakása rezsijét, a biztosításokat, a telefonszámláját, 1-1 drágább cipőt/utazást/ruhát. Ő amit keres, azt elkölti a mindennapokban, bulikra. Ez is rosszul esik, hogy én költök rá, pl karácsonyra is külföldről szereztem be azt a cipőt, amit akart már régóta, tőle egy 50%-ra leértékelt, előző évi Douglas ajándékcsomagot kaptam... A szülinapomat folyton elfelejti (3. éve vagyunk együtt), és ha esetleg felhoznám, ő csattan fel, hogy nem emlékezhet mindenre, ha meg mondom, hogy kiíírja a Facebook, Snapchat, Instagram, akkor az a baja, hogy "ő nem figyeli ezeket külön". De a random csajokat meg mindig felköszönti, még a névnapjukon is... Ha ezeket megemlítem, akkor hisztizek és nyávogok szerinte.