Mégis mit kellene még tennem hogy én is jó legyek valakinek?

Bármikor változhat az életed, hidd el van akit átejtettek akár 2gyerekkelés válnak 27évesen az is új életet kezd. Mindenkinek megvan a keresztje, az élet alakítja magát.

Semmit. :)

Először is elfelejteni ezt a hozzáállást, hogy az a véleményed magadról, egy senki vagy. Olvasd vissza, amit írtál kérlek. Te lennél a társa valakinek, akiről ennyire süt az önutálat? Mit gondolsz, mennyire működne az a kapcsolat, amivel valaki a saját lelki nyomorát próbálja gyógyítani? Tudom, hogy oltári közhely, de amíg magadat nem szereted és magadban nem vagy kerek egész, nem sok esélyed van normálus párkapcsolatra. A kisugárzásod azt üzeni, hogy nem becsülöd magad, így mások sem fognak. Tudom, hogy nagyon nehéz helyzetben vagy, mert én is pont így voltam és pont ugyanezt gondoltam szó szerint, amit leírtál 26 éves koromig. Szarabbnál szarabb kapcsolatok után, nulla önbecsüléssel azt mondtam, feladom, ez nekem nem megy,selejt vagyok, kész, egyedül fogok meghalni. Egyedül is éltem kb. egy évig, tudatosan nem foglalkoztam pasikkal, csak magammal és idővel egyre jobban éreztem magam. Addig lefoglalt a folyamatos siránkozás a pasizási kudarcok miatt, nem láttam mást a világból, csak a párkeresés érdekelt. Aztán mikor ezzel leálltam, csomó energiám felszabadult, rájöttem, mennyi öröm van az életben. A környezetem is fellélegzett, mert már kezdtem kibírhatatlan lenni addigra. Végig gondoltam a kapcsolati kudarcaimat is több lépés távolságból őszintén és rájöttem, semmi baj nincsen velem, csak nem a megfelelő emberekkel voltam. Eljutottam lassan oda, hogy miért ne juthatna nekem jó kapcsolat. Ugyanakkor nem kerestem többé tudatosan, nem potenciális partnert láttam a férfiakban. Végre jó társaság lettem magam és mások számára is. Nagyon mélyen voltam (kb. mint te most) de végül egyszerűen csak megtanultam becsülni magam és örülni a családomnak, a barátaimnak, a munkámnak, az életnek. Majd egy kedves barátommal ebédelni indultam egy átlagos napon, ő elhívott még pár másik barátját, akik a közelben dolgoztak és megváltozott az egész életem. Találkoztam a férjemmel, akiről az első pillanatban tudtam, hogy ő az. Ő is így volt vele. És most, egy évtized múlva is így gondoljuk. Ő hasonló utat járt be, rohadtul sajnálta magát, amiért nem úgy alakult a magánélete, ahogy szerette volna és magát hibáztatta. Majd felhagyott ezzel, elkezdte szeretni magát és az életét, úgy, ahogy volt, majd elment ebédelni egy közelben dolgozó barátjával, aki elhívta még pár más barátját. Tulajdonképpen a korábbi rossz tapasztalatok és az egyedüllét nagyon hasznos volt mindegyikünk szerint, mert önismeretet, önállóságot, önbizalmat adott és ez elengedhetetlen egy jó kapcsolathoz. A házasság ugyanis nem a "vége" egy kapcsolatnak, hanem a kezdete egy közös útnak, hidd el.