Sok férfi miért változik agresszívvé a sok nőktől elszenvedett visszautasítás következtében? Miért nem viselik tiszelettudóan, hogy nem mindenkinek lehet párja, nem mindenki szaporodhat és valakinek a forever alone feeling jut?

A kérdésen erősen provokatív, enyhe "nyenyenyenyeeee" stílusban.

1.Nem kell és nem is szabad felmenteni az elkövetőt.

2.Azonban a kérdés kiírója is jól mutatja, hogy sokszor nem is az a gond, ha valaki egyedül van, hanem amikor jön pár "menőarc" akik jól belerúgnak egyet-kettőt ezzel a "heheheheheh nyenyenyenye" Cartman-stílussal.

De a többség nem kattan be, vagyis de, csak nem így. Ez már szélsőséges példa. A többség csak simán depressziós lesz, észrevétlenül tűnik el a folyamat végén, mikor végül belehal. És ez nagyon szomorú. És jól mutatja mennyire "mindent vagy semmit" világban élünk ahol egyesknek jut minden - de ez gazdasági téren ugyanúgy igaz - míg másoknak semmi. A legviccesebb az amikor random kapzsi üzletembernek több pénze van, mint némelyik országnak összesen. Ez szánalmas és emiatt van a kapitalizmus ugyanúgy halálraítélve, mint kistestvére a szocializmus. Csak az agónia hosszabb.

"Miért nem viselik tiszelettudóan, hogy nem mindenkinek lehet párja, nem mindenki szaporodhat és valakinek a forever alone feeling jut?"

Majd egyszer próbáld ki, hogy rengeteg időt és energiát feccölsz valamibe, majd a végén közlik, hogy hát bocs, de nem. Majd megpróbálod még egyszer, és ugyanez a vége. Majd megpróbálod nagyjából hetvenedik alkalommal, és még akkor is. Vagy próbáld ki, hogy veszel egy autót. Rálocsolod a pénzedet, beleölsz munkaidőt, belefektetsz erőt, majd a műszakin közlik, hogy ezen már csak a bontó segít. Na, mennyire lennél csalódott, mennyire éreznéd igazságtalannak az életet? Mekkora undorral és értetlenséggel néznél a vígan autózó emberekre, akik feleannyit öltek a dologba, és mégis egész életükben végig autózhatnak, mert szerencsésen vásároltak (értsd: szerencsés géneket és családi hátteret kaptak)?

Így van, pontosan annyira, mint mi. Főleg amikor még a pofánkba is dörgölik az utcán a nyelvüket a másik torkáig lenyomó, émelyítően vigyorgó, emberfelettien boldog párocskák, akikre ránézel és csak annyi jut eszedbe, hogy "de hát ezt én is meg tudnám csinálni". És akkor minden alkalommal elgondolkozol, hogy mi lehet benned olyan borzalmas, hogy a személyedet, a létezésedet utasítják vissza, kidob magából a társadalom (értjük már az összefüggést a vakon lövöldözők gondolatmenetében, akik azt a bizonyos "társadalmat" szokták hibáztatni?). Kb. ahogyan a #9 írja.

És akkor a legrosszabb az, amikor elkezdenek faggatózni még munkahelyen is, hogy "miért vagyok ilyen rossz kedvű", meg egyebek - mert egyértelműen látszik az emberen, ha megtöri az élet. Na szerinted mi a jó édes durva apád phacáért?! Volt már pár konfliktusom ebből munkahelyen is, dettó, mint ahogy a kollegina írja: nem gondolom át, mit mondok, direkt durván küldök el ilyenkor mindenkit. Egy picit törlesztek a világ felé. Ha kapcsolatra nem kellek, akkor unaloműzőnek se kelljek.

19.

A vicces az, hogy egy idő után nettó cinizmusból el tudod játszani a dolgot, nekem már megy, alapvetően vidámnak tartanak az ismerőseim, amit nem értek, de valószínű azért, mert már következetesen mindent magamba folytok ami negatív - kivéve itt - ezen a helyen adom ki. Valahol ki kell jönnie. És inkább történjen ilyen formában, mint élőben.