Akik itt folyton szajkózzák, hogy egyedül az igazi, sosem kell kapcsolat, azok vajon hány évesek? Csak mert én 36 évesen (volt több kapcsolatom), nem úgy élem meg a dolgot, hogy ez tök trendi, tök vagány dolog. ÉS szerintem 40 felett még rosszabb...

#37: "legyen az betegség, anyagi nehézség, munkahelyi probléma/munkanélküliség az tudja,hogy milyen amikor senkire nem számíthat. És az is tudja akit bármilyen öröm ért és nincs kivel megosztania."

Még mindig nem tudom hova tenni a párkapcsolat mint fogalom exkluzivitását ebben a kérdésben.

"A" személy boldogtalan, mert nincs senkije, szó szerint senkije, a kollégái között is szürkeegér, senki nem érdeklődik felőle, ha meghalna sem hiányozna senkinek. Szülei sincsenek vagy a rokonai rosszabbak mint az ellenségei. Ő magányos és boldogtalan és vágyik arra, hogy legyen egy olyan szerető, odaadó, mindenben mellette álló párja, akivel együtt átvészelik a mindennapokat.

"B" személy boldog, mert vannak barátai, akikre bármikor számíthat, van szerető, támogató családja, akikkel egymást segítik mindig mindenben és a munkahelyén is csapatban dolgoznak és nagy elhivatottsággal és szenvedéllyel végzik. Párja nincs, de teljesnek érzi az életét, mert a munkája, barátai, családja és a sűrű életvitele lefoglalja, ezért ideje sem lenne egy párkapcsolatra.

A szociális szférában azért látod torzan, mert akik most öregek még bőven más generáció, akkoriban még jelentett valamit a "jóban ROSSZBAN" fogadalom. Ma már épp a párod fog a legnagyobbat beléd rúgni a nehéz helyzetben vagy megcsalni.

Ma már aki fel tud mutatni 1-2 több éves kapcsolatot az már ritkaságnak minősül. A CSOK miatt több lett a házasság, de annak is mi lesz az eredménye? Míg a hitel el nem választ?

Abban egyetértek, hogy a TELJES boldog élethez kellene mindenkinek egy olyan társ, akivel passzolnak, akivel boldogok, akivel kölcsönösen és egyformán szeretik egymást.

A különbség ott van, amit A és B személynél kifejtettem. Nem mindegy, hogy egy teljesen magányos, hányattatott sorsú kapcsolatfüggő vagy, akinek bárki jöhet, vagy az életed 90%-ban teljes és csak az a 10% hiányzik belőle.

És lehet, hogy A személy könnyebben társra talál, mert ha talál egy magához hasonlót, akkor egymáshoz alkalmazkodnak, mert mindkettő vágyik a kapcsolatra, hiszen a másikon kívül senkije nincs (érdemes megnézni, hajléktalan párok is milyen boldogok tudnak lenni, nem az ordenáré alkoholista kéregetőkre gondolok).

És az is lehet, hogy B személy sosem találja meg a 10%-át, mert a 90%-ban teljes élete miatt olyan elvárásai vannak, aminek csak olyanok felelnének meg, aki neki nem felel meg.

#38: Nekem már 25 évesen is volt olyan stabil anyagi helyzetem, hogy egy ilyen, példádban szereplő dolgot meg tudtam volna oldani taxival, vonattal, telekocsival, bármivel.

A bácsi sajnos ugyanazt nézte be, mint a generációjából nagyon sokan. Hittek abban, hogy majd az állam gondoskodik róluk és helyette kaptak egy bizonyos összegű nyugdíjat és oldják meg az életüket belőle. Ha még lakása sincs, mert míg dolgozott szolgálati lakásban lakott vagy önkormányzatiban van, amit nem vagy macerásabban tud életjáradékért átpasszolni másnak, akkor valóban kiszolgáltatott helyzetben van. De ezen az sem változtatna, ha otthon ülne levágott lábbal a szintén beteg asszonya, akinek amúgy sem volt kocsija, de még jogsija sem soha.

Szomorú, hogy szociális szférában dolgozóként ennyire egyoldalúan látod, mikor hozzátok legtöbbször épp a lecsúszott és az alsó-középosztály kerül.

Meg azon is sok múlik, ki mennyire önálló. Aki már gyerekkorától sok testvérrel nőtt fel és mindig volt valaki körülötte az arra állt be, hogy együtt közösen. Aki meg egyke volt és mindent egyedül kellett megoldani és a családjára sem számíthatott, az megtanult egyedül is érvényesülni és magányos farkas lett belőle, mint Rozsomák.