Köztetek van olyan, aki évek óta egyedülállóként él és a sok csalódás miatt ezt elfogadta és így is tervezi leélni esetleg az életét, társ nélkül?

Hátrányos helyzetű vagyok.

Ennyi elég, hogy nem kellek senkinek.

Sokáig úgy voltam, hogy nekem muszáj társ, mert sok dolognak nem látom értelmét egyedül. Egy ideje viszont el tudtam engedni ezt. Hosszú folyamat volt, nem hittem hogy valaha elérek erre a pontra.

Azt érzem, hogy sok olyan dolog van, amit egyedül, vagy baráti társasággal is meg lehet valósítani (utazás, mozi, kirándulás, stb).

Új dolgokat próbáltam keresni. Sokszor mondják, hogy kösd le magad. Ez parancsszóra nem megy, nekem sem ment, mert semmihez nem volt kedvem. Aztán valahogy mégis akadt idővel olyan hobbi, ami érdekelt, és az inspirált is, és onnantól nem is kellett lekötni magam, hanem igazából húzott a dolog.

Most már szinte úgy érzem, hogy egy kapcsolat több lemondással jár, mint előnnyel … nyilván hiányzik valaki, meg jó lenne adni is a másiknak, de nem bénít már le a társhiány. Másrészt az nagy érték, hogy nem szekál senki, és nyugodtan tölthetem a szabadidőm. Majd lesz valaki remélem, de már eljutottam arra a pontra, hogy nem élem meg tragédiának az egészet, vagy úgy, mintha a ketté lennék vágva, és a másik felemet keresném.

Nagyon könnyű nem kelleni a másik nemnek.

Pl

1,Férfi erős fizikumú ezt örökölte. Nem tud 85 kg nál kevesebb lenni pedig a mai elvárás a 65 kg. = nem lesz nője

2, szegény családba született és kénytelen volt érettségi után munkát keresni. Nem tanult tovább. Most ezért nem tud 300 nettónál többet keresni = nem kell a nőknek mert 650 ezer alatt életképtelenek mondják