Más is érezte már, hogy nem igényli a párkapcsolatot/nem nyűgözi őt le senki sem?

Próbálj külföldön társat keresni, pasasként mondom, nem lepődök meg, hogy nem tudsz választani a sok vödörfejű, malacképű, zsírostestű fiúcska közül, pláne vidéken, ott adj hozzá lapát füleket, -10 fogat.

Az anyagi helyzetről nem is beszélve....

Jelen. Én már "nem tarthatok" olyan nagyon hosszú szüneteket sem, mert 30+ nő vagyok, és bár nem célom szülni, akkor is eléggé el vagyok késve, ugyanis szinte minden korban hozzám illő, élhető távolságon belül lévő, vonzó és normális férfi foglalt. Nekem már csak társkeresőn van lehetőségem ismerkedni, ami önmagában is elég nagy baj, mert pont úgy "nem tudok". Direkt, erőltetett, kínos, ... Annyira kiégtem, már semmi motivációm nincs egy újabb emberrel elkezdeni chatelgetni, leszervezni egy találkozót, készülődni és kidugni itthonról az orrom ebben a szutyok időben, hogy aztán kiderüljön, hogy ő sem tud rám hatni, nem mozgat meg, nem is érdekel, alig várom, hogy ülhessek vissza az autómba és jöhessek haza mondjuk olvasni valamit, de akár még takarítani is. Unom, idegesít, semmi kedvem, utálom az egészet.

Csak az a bökkenő, hogy az egész életemet egyedül leélni sem szeretném...

4: Jézusom, tűpontyos! :D

Én is ezeket érzem ezzel kapcsolatosan, de itt 40+ férfi! :D

Bökkenős rész a beszt! Csak, hogy ne legyen egyszerű! 😅

#7 Szerintem egy kicsit félreérthető a "lenyűgözni". Szerencsére nekem eddig ezt a stresszelős vizsgázás-érzést is sikerült elkerülnöm.

Csak annyit szeretne az ember – ahogy a kérdező is írja –, hogy hasson már rá a randipartnere... Az érzést, hogy alig várja, hogy írjon, beszélgessenek, találkozzanak, együtt legyenek. Hogy megmozgasson, kíváncsivá tegyen, akarjak egyre többet belőle, a társaságából.

Ehelyett mi van? Semmi. Semlegesség, közöny. Írogatunk, beszélgetünk, találkozgatunk – már amíg bírjuk... –, mert "kell". Mert tudjuk, hogy a sült galamb nem fog a szánkba repülni egy szép napon, szóval ha nem tesszük ezeket, akkor nem lesz senki és semmi, eltelik az élet egyedülállóként. De amúgy annyira nem tud érdekelni az aktuális jelölt... egyik sem! Ebből lesz az, hogy untat, elkezd enyhén idegesíteni, aztán már egyre jobban. Jön az érzés, hogy a francba, már megint írt vagy hívott, reagálni kéne, le kéne szervezni a következő találkozót, de egyre nehezebb rávenni magam, végül már nem is tudom. Alig reagálok, húzom-halasztom, majd rövidesen le is zárom az egészet. Ekkor megkönnyebbülök, mintha egy mázsás súlytól szabadulnék meg, végre nem úgy indul a következő napom, hogy az ágyból sincs kedvem kikelni, mert aznap találkoznom "kell" vele vagy egyre közelebb van a találkozás napja. Újra lélegzem, könnyű vagyok, lendületesen haladok a teendőimmel. Szabad vagyok... Közben viszont a háttérben ott az érzés, hogy én is szeretnék valakit... valaki számomra különlegeset, akit akarok szívvel-lélekkel, minden porcikámmal. És marhára elkeserít, hogy nekem nincs ilyen, senki nem tud ilyen lenni, miközben másoknak körülöttem igen, látom, hogy ragyognak tőle, lelkesednek, kivirulnak. Aztán jönnek a gondolatok – és velük együtt az elkeseredés –, hogy basszus, nekem az eddigiekből kiindulva vagy az örök egyedüllét marad, vagy egy már az elején, az ismerkedési fázisban is nettó kínlódás, szörnyű kapcsolat. Ez még az életről is lehoz...

#4

7: Szerintem is erős szó a lenyűgözés. A tapasztalataimból kiindulva míg társkeriztem azt vettem észre, hogy én adom magamat 110%, mig a másik oldalon a hölgyek java része teljesen visszafogott.

Mindég annak a híve voltam, hogy a zsák találja meg a foltját, ne erőltesse más irányba. Legyünk minél jobban összhangban szellemi/lelki téren. Csak amikor én szó szerint pörgök, adom a dilis energikus* énemet és a másikon látszik, hogy feszélyezteti magát, meg picit kényelmetlen neki, az annnnnnyira lelombozó...

Másik dolog meg amikor én totál kiadom magamat (másik meg nem) és utána szétválunk, van egy ilyen hülye érzésem, mintha sebzett préda lennék, gyertek ragadozók (lelki értelemben)!!! 🙈😅 (Jó, tudom ez baromság!)

Ezért is preferálom jobban most már a nulláról való élő ismerkedést. Az első barátnőmmel munkahelyen ismerkedtünk meg. Már amikor először találkoztunk bámultuk egymást mint az óvodában a gyerekek! :D Aztán ami kirobbantotta az egészet az, hogy elég gyorsan kiderült macskabolondok vagyunk mindketten... Onnantól bepörgött a dolog, elhívtam randira, lesmárolt összeölelkezés előtt, 7 órát üldögéltünk a pizzériában, ránk szóltak zárás van. Én meg (*ő is) hazafelé pillangós gyomorral mentem haza. 😅

Ennyi. :DDDD

8: Szerintem felejtsd el az online ismit, járj nyitott szemmel! 😊

#9 Bele sem kezdtem volna soha, ha van más lehetőségem... De nincs, fiatalon sem volt igazán, a bulikat legalábbis nem tartom valódi/értelmes lehetőségnek, most meg már végképp nincs. Hosszú-hosszú évek után tavaly nyáron lépett színre valaki, akire végre felkaptam a fejem. Természetesen házas és gyereke van, mint az ilyen korúak javának – "mindenkinek". Mondjuk nem is bizonyult kölcsönösnek az érdeklődés, mondhatni most én kerültem abba a helyzetbe, mint nálam a sok-sok randipartner, szép kis orromra koppintás az élettől...

#4 & #8