Éreztétek már úgy, hogy nem érdemlitek meg a szerelmet, párkapcsolatot?

Igen éreztem, néha még előtör bennem most is.

Igyekszem visszatérni régi önmagamhoz, régen tele voltam álmokkal, életcéllal, és csak mentem, mentem, nem adtam fel semmit. Közel 1,5 éve megcsúsztam, nagyon magam alá kerültem, összecsaptak a fejem felett a hullámok. Lemondtam mindenről, felhagytam minden hobbival, több hónapig, nem találtam a helyemet, és elgondolkodtam, hogy van-e értelme annak amit csinálok. Nagyjából pár hónapja álltam talpra, de még nem értem el a 110%-ot, azt, amilyen régen voltam. Hajtani akarom a célomat, az új hobbijaimat, új küldetést tűztem ki. Próbálok napról napra jobbá és többé válni, de elég lassan megy, és néha sajnos egy-egy negatív gondolat még elkap, ami hajlamos visszavetni, ha nem figyelek rá. Ilyenkor, amikor kicsit visszaesek, na akkor érzem úgy, hogy ez nem férfias, nem hajtok eléggé, mindig csak előre, és amíg saját magamban nem hiszek tényleg 110%-ig, addig mástól sem várhatom el. A helyzet javul egyébként folyamatosan.

Én éreztem már így. Hogy nem vagyok jó senkinek mert nem egyszer lettem megcsalva.

Viszont mostmár eljutottam arra a szintre hogy nem kell nekem senki aki támaszték, mert a gyenge emberek függenek csak másoktól.

Igen én is beteg vagyok (nem fizikailag), kinéz a társadalom de a fenti hozzáállásom mióta kialakult ez sem hat meg :D

(én is férfi vagyok, ne írjatok ;))

Így is lehet mondani, hogy "nem érdemlem meg", én mégis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem nekem való.

Személyiségemből adódóan nagyon gyanakvó vagyok minden emberrel, képtelenségnek tartom, hogy bárkiben megbízzak. Nem szeretném ha megsebeznének.. Emiatt nagyon féltékeny is lennék. A legkisebb gyanús jelre is az jönne le, hogy a párom nincs teljesen megelégedve velem, hogy másokkal szívesebben lenne. Ha pedig ezt sejtem a háttérben, szó nélkül kilépnék a kapcsolatból, aztán menjen mindenki amerre szeretne.. a legutolsó dolog lenne, hogy ráerőltessem magam valakire aki nyűgnek tart.

Így pedig nem hiszem, hogy hosszú lenne egy kapcsolat, márpedig én az egyetlen, végső társam keresném..

Igazából csak a remény marad, hogy találkozok valakivel, aki ugyanezekre a dolgokra érzékeny. Mert ő figyelne arra, hogy ne keltsen kétségeket bennem, ahogy én is tudnék figyelni.

Persze, tudom.. a remény csalóka, csupán megakadályozza, hogy elfogadjuk a valóságot.