Normális dolog, ha én azt várnám egy kapcsolattól hogy megváltoztasson?

Elóször nyitottá, magabiztossá kell válnod és majd utána lesz barátnőd.

Fordítva kicsi az esélye.

"A kapcsolat soha nem megoldás az éppen adott lelki vagy mentális problémáidra."

Nyilván nem egyedüli megoldás, de sokat tud segíteni, tehát ezért még nem kell kizárni.

Nem. Egy kapcsolat igenis jobbá tehet, hozzájárulhat ahhoz, hogy boldogABB legyél, motiváltabb, jobban teljesíts, főleg, ha látod, hogy a párod is igyekszik a maga életében...

De én nem akarok a párom anyja, terapeutája, dajkája, vagy bármi mása lenni, csak a társa és a szerelme. Természetes, hogy az ember csiszol kicsit a másikon akaratlanul is, ahogy az is, hogy ha van a másik életében nehézség, nem fordul el tőle, hanem támogatja a leküzdésében...

De egy kapcsolat számomra nem garantál semmi jót, ha a másik egy roncs, akit nekem kell összekapni. Én is csak abba tudok beleszeretni, amit látok, és ha az nagyon megváltozik, nem biztos, hogy fennmarad az érdeklődés. Ha meg nagyon nem tetszik, nem szeretek bele. Attól függ, hogy a másiknak mik azok a tulajdonságok, amik fontosak, és amiknek megléte vagy hiánya nála kizáró ok kapcsolati szempontból. Lehet, hogy nekem nem fontos a nyitottság, mert mondjuk én jól érzem magam egy zárkózottabb emberrel és egy nyitottabbal is (nem így van). Akkor ha ez változik mellettem benne, nem nagyon fog befolyásolni. Ha viszont fontos, ahogy most is, alapból nem kezdek zárkózottal, mert nyitott vagyok, nyitottal érzem jól magam, és nem reménykedem abban (elég naiv lenne), hogy majd tudok formálni a másikon kedvemre. Nem is akarok, mert már a tény is zavar, hogy valakit át tudok formálni. De kinek mi.

Nem akarok tárgyiasítani, de ez is olyan, mint egy lakásvásárlás. Nem veszel úgy lakást, hogy a fäszfej szomszédok majd kiköltöznek, meg majd talán kivágják a fát a ház elől és lemegy a közösköltség is. Esetleg látsz benne valami fantáziát, és azt mondod, hogy igen, én végülis tudnék itt élni, szeretném is, nekem ez megfelel. És akkor ezen belül is vannak szintek, nyilván a tisztasági festés meg az apróbb munkálatok (a "belakás") szükségszerűek, ahogy az összecsiszolódás is egy kapcsolatban, de nem mindenkinek éri meg a viszonylag kedvező alapok mellett is az, hogy a nulláról újítsa fel meg szedje rendbe az egészet. Nem is feladata. A ház nem tud magára figyelni, de egy ember igen. Nem annak a feladata összekapni, aki "beköltözik az életedbe", hanem neked magadat. Természetes, hogy lesz ez-az, amit átvesztek egymástól, de nem tartom elvárhatónak, hogy ezek ilyen lényegi dolgok legyenek. Ahogy nekem sem feladatod úgy választani valakit, hogy "beköltözöl az életébe), és majd kínkeserves munkával összevakarod hosszú hónapok alatt, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem, de te addig sem vagy boldog...

Itt inkább arról van szó, hogy tisztelem a másikat annyira, hogy nem gondot viszek az életébe, hanem örömöt. És ha nekem van gondom, akár mellette élve, akár egyedül, nem tőle várok segítséget, hanem magam akarom megoldani, esetleg ha nem bírja nézni, hogy vívódok vele, akkor hagyom, hogy ő is segítsen, ha tud. Az ember személyes nyűgje nem tartozik egy kapcsolatra. Ha befolyásolja a kapcsolatot, akkor dolgozhatnak rajta közösen, de alapvetően ez nem más élete. Neki is van saját szekere.