Elvált szülők, kik nem vagytok jóban az exetekkel, ti is szeretnétek néha ezen változtatni?

Anya vagyok, nemsokára 3 éves a gyermekem. 21 hónapos volt a szakításkor (nem voltunk házasok). Csúnya szétválás volt, sok vitával, agresszióval, fenyegetésekkel, egymás becsmérlésével, sok sírással. Pár hónapig gyűlöltük egymást, aztán elült a vihar. Azóta nem bántjuk egymást, de szinte egymáshoz sem szólunk, már egy éve. Úgy szeretném néha csak úgy felhívni, és megkérdezni: hahó, mi újság veled? Annak idején mondtam is neki, hogy legyünk barátok, de ő visszautasította. Igaz, akkor még a haragos időszakban voltunk. És mostmár egy éve úgy bebetonozódott köztünk a csönd, hogy nem tudom, hogy törjem meg, ha egyáltalán érdemes. Nem mintha újra akarnám kezdeni, ez soha meg se fordulna a fejemben, és félek is tőle, hogy ő ezt hinné. Vagy talán azt gondolná, hogy pénzt akarok (a lakásban hagyott milliókért cserébe nem kértem gyerektartást). De fő problémám, hogy érzelmileg roppant kiszolgáltatottnak érezném magam, ha kimutatnám, hogy a történtek ellenére én jó szívvel vagyok iránta. Most kimért, hűvösen illedelmes, érzelemmentes a viselkedésem vele szemben, ha a láthatásokra kerül sor, és ez jó, mert semmivel nem tudna megbántani, még ha akarna sem, és a múlt sem tud feldúlni. Pedig szívem szerint melegszívű és kedves szeretnék lenni, de akkor érzelmileg védtelen lennék, ha újra a lelkembe taposni támadna kedve, és a múlt is újra felsajogna egy-egy friss vágása nyomán.

Nálatok, akik gyermekkel váltatok/szakítottatok, hogy alakultak a dolgok a szétválás után? Nem hiányzik néha, hogy jóban legyetek?