Azok, akik elhagyták a gyereküket, mit éreztek a búcsúzkodáskor?

Több olyan ismerősöm is van, aki elköltözött az új családjával vidékre vagy külföldre az előző kapcsolatából meglevő gyereket hátrahagyva.

Biztos vagy egy utolsó találkozás, utolsó közös program és tudja az ember, hogy innentől már JÓVAL RITKÁBBAN fognak csak találkozni. Hogyan zajlódik ez? Mit érez az ember ilyenkor? A gyerek felfogja, mi történik?

Tudom, mennyi elítélés éri az ilyen embereket és egy közeli rokonom is épp erre készül (ő az anyuka) és szeretném megérteni kicsit jobban. Egyszerűen számomra felfoghatatlan, de mivel lebeszélni nem tudom, legalább szeretném megérteni. Anyuka nekem csak teljesen értelmetlen dolgokat hadovál, hogy jó lesz így a gyereknek, meg majd gyakran jön stb...holott tudom nem úgy lesz, mert képtelenség külföldről hetente hazajárni.

Képes ennyire elvakítani a szerelem, hogy az ember már nem látja valóságosan a dolgokat? Mert ha azt mondaná, hogy "tudom elhagyom a gyerekem, tudom alig fogom látni, de bevállalom" akkor legalább felvállalja a saját tetteit. Kegyetlennek tartanám, de legalább megérteném. Így viszont csak azt látom, hogy idétlen rózsaszín felhős liba akinek fogalma sincs az életről.

Most biztos jönnek majd "az ilyen ember szívtelen dög" stb beszólások, de jó lenne, ha egy ilyen ember is elmondaná az őszinte emlékeit erről, felvállalva a lepontozásokat, mert nyilván mindenki szét fogja szedni.