Melyik korosztályra volt jellemző a sírva hagyás? Nagyszüleinkre, vagy azelőtt? Tudtok olyan esetről, akinek később emiatt lett bármilyen problémája?

Nyilván van olyan eset, amikor a legkötődőbben nevelő szülő sem tud mást tenni, mint hogy hagyja sírni a babáját, vannak ilyen helyzetek. Nekem is volt ilyen, például amikor beteg voltam, és a vécéről nem tudtam elmozdulni tizenöt percig, de egyedül voltam otthon a négyhónapossal. Sírt végig, de nem tudtam mit csinálni.

Viszont ha az ember megteheti, hogy felvegye, megnyugtassa a síró babáját, akkor ha jót akar neki, megteszi. Vagy legalábbis nem csinál belőle rendszert, hogy figyelmen kívül hagyja a sírását, és rámondja, hogy csak unatkozik, hisztizik.

1-es vagyok.

Én a lányomat soha nem hagytam sírni, mert fél perc után már rájön a hányás.Éjjel legdurvább időkben felkeltem hozzá 15+ mert annyiszor kellett.Nagyon strapás és szétcsapja az embert a folyamatos készenlét.És én már elkacérkodtam párszor a gondolattal, hogy na meg nem mozdulok.De aztán meg nem volt szívem hozzá.Úgyhogy húzós két év van mögöttünk.

Valahol én anyut is megértem mert szülés után 1 évvel már dolgozott.Képtelenség lett volna éjjel velem virrasztani, nappal dolgozni.Apu meg katona volt és annak idején az másfél évet jelentett nem is volt otthon ,hogy segítsen neki.Amúgy állítólag 1-2 hét alatt leszoktam róla.Nekem ettől még jó a kapcsolatom anyuval.Viszont ahogy feljebb írtam ,megtehetem hogy nem hagyom sírni a sajátom.

89-es vagyok, ha nem is hagytak sírni szándékosan, de bizony nem ugrottak minden ki mukkanásra és anyukámnak sem esett ki minden a kezéből, mikor elkezdtem sírni.

Nálunk még az volt a kórházi protokoll, hogy egy hétig voltunk bent a kórházban, engem 3 óránként vittek etetni anyukámhoz. A köztes időben biztos, hogy sírtak a babák. Semmi gond nem lett a kapcsolatunkban. Generációk nőttek fel így... (és nem utálja közölünk mindenki az anyját)

Mindenki csak az anyával való kapcsolatáról ír. Szerintem a sírva hagyott babák "sérülése" nem az anyával való kapcsolatban mutatkozna meg (az én anyukámat bántották a szülei, mégis beleégett, hogy ők a szülei, szeretni és tisztelni kell őket, megbocsátott mindent, stb.), hanem a személyiségében, tulajdonságaiban jönne le. Szorongóbb, visszahúzódóbb, vagy épp vehemensebb, agresszívabb. Nehezebben alakít ki kapcsolatokat, bizalmatlanabb (hisz a saját anyja volt az első, aki megtörte a bizalmát, mikor hiába sírt, elfordult tőle az anyja). A törés ilyenekben mutatkozna meg, talán nem törvényszerű, hogy lelkileg sérüljön az ember, de ha mélyen belegondolok, egy kis sérülés azért mindenkiben van. Én mindig addig kapirgáltam a barátaimnál, exeknél, férjemnél, míg valami gyermekkori dologra nem akadtam, ami miatt olyan, amilyen. :D Sokat beszélgetünk ilyemikről, és ahogy látom, azért rendesen old a gátlásokból, berögzült dolgokból. Kicsit felnyitja az ember szemét. De nem kell mindent a gyermekkorra fogni, lehet, hogy nem a sírva hagyástól lett olyan amilyen, hanem elég hozzá a rideg bánásmód, az elutasító magatartás (eltolja a gyereket, folyton elküldi, megveti, megalázza, megszégyeníti), sok minden van, ami ugyanolyan rossz irányba viheti el a lelki világát, mint a sírva hagyás. Biztos, hogy nem normális ríkatni, én nem bírtam hallgatni. Nem emlékszem, hogy sírós lett volna, én úgy fogtam fel, hogy így kommunikál, ha baja van, akkor meg segítek, hogy ne legyen baja. Mikor az Istennek se akart elaludni, és már kivoltam mint egy ló, olvasgattam könyveket, tanácsokat. Volt egy híres könyv, ami megingatott, és tettem egy próbát, hogy hátha elalszik egyedül...

Kint vártam a folyosón. És egy idő után sírva mentem be, mert a lányom ott állt kétségbeesett arccal, sírt, és inkább maradtunk a rutinnál, tudván, hogy egyszer úgyis vége lesz, nem marad örökre baba, de nekem ne legyen boldogtalan babám. Gondolom akit kezdetektől úgy nevelnek, hogy hagyják sírni, az ebbe szokik bele, azért nem éli meg később pszichés problémákkal. Akinél van egy rutin, és később változtat az anya, ott viszont borul az addigi világ a gyerek fejében, megtörhet, a bizalom oda, és akkor jön a szorongva sírás, meg anyuéknak nem merek semmit elmondani. Jó a kapcsolat, de a bizalom olyan lesz, hogy a gyerek nem nyílik meg, stb. Nekem a lányom 10 éves múlt, óriási harmónia van, mindent elmond, félve, de elmondja mások titkait, amikkel megbízták, hogy ne mondja el, mert meg akarja vitatni, hogy helyes-e amit a másik csinált (szétfirkálták a tornatermet, tollal az osztálytársai). Hány gyerek van, hogy nem meri elmondani a szüleinek, hogy ez meg az történt. Hány anya képtelen elhinni a gyerekének, hogy valaki erőszakoskodott vele. A bizalom megtartására kell törekedni. Ennek egyik alapja, hogy a babát nem nézem egy senkinek, és ha szüksége van az anyára, akkor nem megvárni kell, míg beletörődik, hogy anya nincs, hiába sírok, és abbahagyja a sírást bánatában, hanem ott vagyok mellette, amikor szüksége van rám. Ha nyivákolós sírás volt (szerintem a hiszti hülyeség, én sose mondtam a lányomnak h hisztis, nem gondolok így rá), akkor meg megbeszéltük. A baba nem hisztizik, hanem akar valamit, azért sír, mikor nagyobb, akkor meg meg lehet vele beszélni, és akkor magától abbahagyja. Én mindig eltereltem a figyelmét, vagy valamivel kompenzáltam a baját, hogy ne sírjon. Énekeltem neki, vagy adtam egy zacskót a kezébe amit zörgethetett. Vagy két kavicsot összeütött. Apróságok. Hülyeség mikor ráordít a gyerekre, hogy jól van hisztizz csak, sírjál, stb. A gyerek ezeket szó szerint veszi, és nem érti, hogy miért mondja ezt a szülő. Mindenkinek kellene egy kis gyermeklélektant oktatni, meg hát mást is. :D Amitől rájönne, hogy a gyerek totál máshogy él meg dolgokat. De ettől függetlenül, akiket láttam gyerekek, hogy szerintem rosszul bántak velük (mármint nem az én elképzelésem szerint), teljesen jók a suliban, vidámak, stb. Biztos az se mindegy, h ki milyen géneket örököl. Lehet akik olyantól pottyannak ki, akikkel 1 séma szerint bántak, és ugyanúgy bánnak a portékával is, ott a gyerek már ösztönből jól reagálja le ezeket. Szóval hogy nem mindegy milyen családba születik a gyerek. Az enyém nem lenne el egy olyan családban, ahol sírva hagyják stb. Ha olyan családban nevelkedett volna, akkor az elején kiégették volna minden érzékenységét, és elfojtana mindent, és sose tudná senki, mi nyomja a szívét, lelkét.