Hogy lehetek ennyire sz@r anya? Kérlek! Hogyan kell anyának lenni?

Tenyleg ne haragudj, hogy kamunak neveztem a torteneted, csak a baj hogy itt nagyon sok kamu kerdest tesznek fel.

De hidd el nem allt szandekomban megbantani.

Mindenesetre nagyon jo hogy mar elkezdted a problemad kezelni azzal, hogy ki merted mondani azt amit mas lehet hogy sohasem. Ne aggodj, azt hogy hogyan tovabb, hidd el tudni fogod, csak kitartast. Sok sikert kivanok neked.

Azt hiszem, én átérzem a problémádat, én is hasonló gondokkal küzdöttem/küzdök.

A terhességem nagyon nehéz volt külső körülmények miatt. 9 hetes voltam, amikor meghalt egy nagyon közeli családtag, teljesen váratlanul és tragikusan, rá 2 héttel elestem és eltört a combcsontom, műteni kellett meg minden, majd később jöttek a terhességgel járó problémák nagyon durván, a végén leginkább csak feküdni tudtam. Azért írom le mindezt, mert szerintem ez hozzájárult a problémáimhoz. Teljesen magamra ismertem, amikor azt írtad, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzelted, akkor már utálod az egész helyzetet. Én is elképzeltem a terhességemről egy képet, hogy ülünk itthon a kanapén a férjemmel összebújva, simogatjuk a hasamat stb, ehhez képest nem nagyon tudtam a babára hangolódni, mert állandóan minden bajom volt, utáltam az egészet.

Aztán meglett a baba, aki egyébként gyönyörű gyerek lett, de tényleg, fel voltam készülve egy csúnyácska ráncos újszülöttre, ehhez képest kaptam egy gyönyörű, tökéletes kis "játékbabát". Mégse éreztem semmit, azon kívül, hogy de szép baba. Én sem tudtam szoptatni. A férjemmel eléggé problémás volt a házasságunk az első hetekben, sokat veszekedtünk, ki voltunk borulva mindketten, fáradtak voltunk stb. A babám szintén tökjól elvan apával, vagy bárkivel, nem érzem, hogy különleges kapcsolata lenne velem.

Nekem az segít, ha belegondolok, hogy ez a baba nem csak úgy egy baba, akit idepottyantottak. Ez a gyerek belőlem és a páromból lett. Egy darabka belőlünk, mi hívtuk életre, az én hasamban növekedett, ő áll hozzám a legközelebb a világon. Amikor ezt végig gondolom, teljesen máshogy nézek a babámra, tudatosul bennem, hogy anya vagyok.

Most 2 és fél hónapos, és néha azon kapom magam, amikor alszik és nem vagyok vele, hogy eszembe jut, hogy az előbb milyen aranyosan mosolygott, vagy milyen kedvesen nézett rám, és akkor elönt a szeretet iránta.

Szóval ezt javaslom neked is, semmi hókusz-pókusz, csak gondold végig a tényeket, hogy ő a te gyereked, benned keletkezett, benned fejlődött, te vagy az édesanyja. Ha esetleg többet is mosolyog másra, senkivel nem lesz olyan kapcsolata mint veled, Téged senki nem pótolhat neki. Próbáld ki, hátha segít.

Végigolvastam a kommenteket, hátha írt valaki olyat, amit én akarok, de nem. Ettől kicsit megijedtem, de azért leírom, mert számtalanszor gondoltam rá, hogy kiírok egy ilyen kérdést, és sosem mertem...

Én ugyanígy vagyok, mint Te, kérdező, de NEM egy babával...én a négyéves fiammal vagyok így. Amikor baba volt, csodálatos kapcsolatunk volt, és úgy két és fél éves korában elkezdődött nagyon szélsőségesen a hisztikorszak, nem a szokásos formában, és erre nagyon nem voltam felkészülve, nem tudtam lereagálni, és sajnos nemcsak a fiam előtt nem reagáltam helyesen, (bár ezt később kitanultam, mit jó ilyenkor csinálni, szépen el is múlt ez a dolog), hanem BELÜL nem tudtam feldologzni, hogy nem úgy alakul a történetünk, ahogy én elképzeltem, illetve nem is képzeltem én el sehogy, csak egyszerűen amit érzelmileg ez kiváltott belőlem, az nem én voltam. Nem ismertem magamra, olyan érzéseim lettek a fiammal kapcsolatban, amit jobb inkább le sem írni, és nagyon fájt, hogy saját gyerekem, édes pici manóm egyszerűen nem tudom úgy szeretni, mint régen! Most is sírok, hogy eszembe jut. Akkor terhes voltam a tesóval, lehet, hogy betudható hormonoknak, de nem akarom magam mentegetni, és nem is hiszem ezt....sajnos megbuktam, mint anya érzelmileg, akkor. Erőt vettem magamon, mert kívülre lényegében semmi visszafordíthatatlan nem történt, tehát nem bántottam őt sem szavakkal, sem tettleg, lényegében szerintem neki és senki másnak, fel se tűnt, hogy bennem mi zajlik, és nem is vallottam volna be senkinek, hogy "kiszerettem" a fiamból. Tehát erőt vettem magamon, és bár tél volt és minuszok, beöltöztünk hóembernek minden nap, volt hogy többször is, és igenis jártuk az utcákat, kimozdultunk, felfedeztem a fiam gyengéit, hogy mi váltja ki a hisztirohamait, mikor reagál a legjobban, feladat és kihívás volt ez, és végül átlendültünk rajta, apa is sokat segített, a kapcsolatunkat is nagyon megerősítette ez az egész. De belül valahogy eltörtem, dekkoltam ugyanúgy azon a mélyponton. És biztos éreztétek már, kisgyermekes anyukák, hogy mikor "rászóltok" egy egyévesre, és mutatjátok neki, hogy amit csinál, nem szabad, akkor nincs harag bennetek, elnéző mosoly, mert még pici, hát azért gyerek, hogy próbálgassa magát, stb. De ugye van egy pont, amikortól már nem vagyunk elnézőek, mert "nagy vagy már, tanulj meg viselkedni"...na nekem ez a pont onnatól kezdve él, és nagyon sokszor vagyok szegényhez túl szigorú...és emiatt meglehetősen koravén, nagyon okos, ami jó, de legszívesebben sírnék, amikor olyan evidens dolgokban is engedélyt kér tőlem, mint a csúszdázás a játszótéren, pedig azt konkrétan soha nem tiltottam, csak olyan sokat szólok rá és olyan apróságok miatt felhúzom magam, amit észre se szabadna vennem. És nagyon bánt, hogy már nem tudok úgy tekinteni rá, mint egykori édes babámra, akivel imádtuk egymást, az én manómra...néha ez előjön, és csodálkozom magamon. Remélem nálatok fordítva lesz, és idővel felfedezed a lányodban a csodát!

A másik kisfiammal ugyanúgy vagyunk, mint anno a nagytesójával, amikor együtt játszanak, egyformán csodálom őket. De ha valamivel a nagy felbosszant, olyan éles kontraszt van a két gyermekem iránti érzéseim között...tudom, hogy csak pillanatnyi, a szeretetem ugyanolyan erős midkettőjük iránt, csak bűntudatom van, amiért a nagyra tudok haragudni, a picire meg nem. És mindig azt gondolom, emiatt a régi törés miatt van...és mondanom sem kell, rettegek, hogy a picivel is lesz ilyenünk, egyszer ő is kiakaszt annyira, hogy egy pillanatig megszűnök az anyja lenni. Már előre sírok miatta.

Nagyon sajnálom, hogy szinte végig OFF voltam, kérlek Benneteket, ha valaki érzett hasonlót, biztosítson róla, mert ezekről soha nem fogok mással beszélni :(

Kérdező, bár babaként sosem éreztem magam idegennek a gyermekemtől, tudom, hogy milyen szörnyű ez. És igenis lehetséges. Saját magad megfogalmaztad a probléméd lényegét, maximalista vagy, és álmodozó, az énképed szilárd, és ha valami nem fér ebbe bele, vagy nem úgy, ahogy gondoltad, szilánkokra hullasz...valahogy programozd át az énképed, ne akard megvalósítani, amit eddig nem sikerült, szerintem álmodj valami mást...álmodj egy erős, önálló, talpraesett babát, akinek az anyukája el tud moccani mellőle, akinek sosem lesz gondja arra, hogy szalad a lakás, nem fog amiatt parázni, hogy nem bír a teendőivel, nem lesz azért depis, mert nincs ideje és energiája rendesen kinézni, olyan babát, aki hagyja édesanyját önmagának maradni, hiszen írtad is, nem CSAK anya vagy, te TE vagy, csak van egy gyereked. Ne legyen bűntudatod, mert nem haltál meg mint személyiség és születtél újra kizárólagos anyaként! Minden jót kívánok Nektek!

Köszönöm ezt a kérdést, mert végre kiírtam magamból 2 évnyi fájdalmamat :)