A szülés utáni depresszióban szenvedő anyukák pontosan mi az amit csinálnak a babával vagy éppen nem csinálnak? Már szülés előtt is máshogy viselkednek? Mikor kezdődik? Mikor múlik el?

Ahogy megszületett a lányom, már az elejétől fogva éreztem a kötődést! Furcsa volt, hogy ő van, már nem csak ketten vagyunk a párommal! Voltak olyan nyűgösebb éjjelek, amikor már mind a ketten sírtunk, akkor legszivesebben visszacsináltam volna az egészet! ...de ez a gondolat egyszer jutott csak eszembe, és már így utólag tudom, h nem gondoltam komolyan! Imádom a lányom, mindent megtennék érte, pedig már kezd akarata lenni, és amilyen nyugodt baba volt, most olyan hisztis, de ennek ellenére ő az életem! Szerintem nem kifejezetten volt depresszióm, mert az hivatalosan csak akkor mondható annak, ha több, mint 2 hétig jelen vannak a tünetek! 1× nem jutott eszembe, hogy ne gondoskodjak róla!

Sajnos a depresszió van, hogy hónapok, esetleg évek után jelentkezik!

Amikor hazajötünk nagyjából akkor kezdődött. Pánik, félelem, kétségbeesés, lázadás. "visszacsinálás", boldogtalanság. Nagyjából ezek az alap pillérjei:) Sokszor megbántam, hogy szültem, sokszor irigykedtem azokra akiknek nincs gyerekük. Kínlódtam, akartam a régi életemet, de a párom előtti életemet,hibáztattam őt, mert ő jobban akarta a babát mint én,és úgy éreztem csapdában vagyok. Az ő élete alig változott, az enyém viszont gyökeresen, és nem éreztem azt, hogy pozitív irányba.

Elláttam a gyereket, de ennyi. Azt is kelletlenül. Nem tudtam vele mit kezdeni, bepánikoltam ha sírt, nem tudtam vele egyedül maradni. Nem babusgattam, nem játszottam vele.

Ez fokozatosan múlt-múlt, jobbak lettek a nappalok, nem féltem az éjjelektől, elkezdtem vele játszani, örömömet leltem benne...de ehhez elég sok csatát kellett vívnom magammal. 4 hónapig tartott a "mély sötétség" azután kezdtem el a fényt látni az alagút végén. Mára a legbolodogabb anyuka vagyok, semmiért nem adnám a gyerekemet, a legnagyobb ajándék ha vele lehetek, játszatom vele, és taníthatom.

Most lesz 11 hónapos, és kisfiú.

A szülés előtt nem volt jele.

Te szenvedsz tőle,kérdező?

Pánik, félelem, rossz kedv.

1 éves volt a lányom, mikor elkezdődött. Szédültem, hányingerem volt, vert a szívem össze vissza, magas volt a vérnyomásom, a pulzusom, azt hittem meghalok olyan rosszul voltam.

Nem mertem éjjel elaludni, féltem meghalok.

Igazából unatkoztam itthon, a gyerekkel eljártunk a játszótérre, sétálni, itthon csináltam a dolgom, de unatkoztam. Nem volt itthon senki, férjem is sokáig dolgozott, magányos voltam. A gyereket nem bántottam, sőt, őt féltettem, mi van ha meghalok, ő meg itt marad egyedül a lakásban, mi lesz vele míg haza ér a férjem!?

Mindig raktam ki neki inni, enni pár kekszet, ha meghalnék legyen neki mit enni.

Kulcsot mindig kivettem az ajtóból, ha megjön ne a férjem be tudjon jönni.

Nagyon rossz volt mikor elkezdtem pánikolni.

Elmentem a háziorvoshoz. Magnebe6, és változás kellett. Hívtam át kisgyerekes anyukákat, ők is áthívtak, haza mentem anyagoz 1 hétre a gyerekkel, ki mozdultam moziba, kávézni régi barátokkal. Férjemnek is elmondtam a dolgot, hétvégente, vagy este elvitte a gyereket a játszótérre.

Elmentem vettem új ruhákat, fodrász. Itthonre is felöltöztettem normálisan, hogy megint nőnek érezzem magam.

Megoldódott, de nagyon rossz volt, kb. 3-4 hónap volt míg rá nem jöttem mi ez, hogy nem halálos beteg vagyok, csak unatkozik itthon, és el nem mentem dokihoz, aki kivizsgált, azt mondta minden oké, ezt az otthoni befásultság okozza.

Harmadik vagyok.Még hozá kell tennem, hogy Nekem nagyban közrejátszott az is, hogy anya már nem él. Nem volt aki fogja a kezem, nem volt aki bátorítson, aki megveregesse a vállam, hogy jól csinálom. Egy anyósom volt, aki fűbefába belekötött, bezzegelt, és folyamatosan elbizonytalanított, mert ő máshogy csinálná/ta, nem így, hanem amúgy stb.

Én ma már szinte biztosra tudom, hogy ha az én anyukám még él, akkor sokkal könnyebben veszem az akadályokat, és nem süllyedek ennyire magam alá:/

36 éves vagyok...azt hittem már nem lesz meglepetésben részem, és tessék...:-)