Hogyan viselkednétek, mit tennétek a helyemben, hogy ne akasszon ki teljesen az anyósom?

Leírok pár esetet:

Amikor a kórházban voltam szülni eljött hozzánk takarítani, amire senki sem kérte. Nem hagytam otthon koszban a lakást, mindent rendbe tettem. Már akkor kértem a férjem küldje haza finoman, de nem lehetett. Azóta azt hallgatom, hogy mennyit köszönhetek neki. Nincs azzal baj, ha segít, de nem kell visszakiabálni, főleg, ha senki sem kérte. A múltkor pont ebédeltünk a párommal. Erre beállít egy ételhordóval, hogy válassz kisfiam mit eszel. Az enyém még friss, meleg. Most nem azt kellett volna mondania, hogy jajj már esztek, akkor ezt vacsira hoztam nektek? Vagy valami ilyesmit? Jajj hát én azt is megkaptam már, hogy neki köszönhetjük, hogy van hol laknunk egyáltalán! Pedig az nem teljesen igaz. Abban a házban lakunk, ahol ő lakott apósommal és férjemék is itt nevelkedtek. Sajnos apósom már meghalt így ő egyedül maradt egy hatalmas házban. Férjemmel hitelt vettünk fel, kifizettük a meglévő tartozásait (nem kevés volt) és vettünk neki egy kis házat. Minden korrektül volt elosztva. Értékbecslő volt kinn és a megbecsült ár rá eső részét fizettük ki neki. A mi utcánkban lakik, direkt itt, hogy ha gond lenne akkor közelben legyünk. Egy teljesen felújított szép kis házat vett. Tényleg szép. Neki is megtetszett. Na ezek után mit is köszönhetünk neki? Ha mi nem ezt az utat választjuk és egy másik házba költözünk, akkor ő most egyedül lenne egy nagy házban és lehet, hogy már el is vitte volna a bank, mert hitelt az tudott agyba-főbe felvenni. És az egész falut teleordítja, hogy hálátlan vagyok. Mert szó mi szó érzi, hogy nem szívlelem és ha eljön inkább kimegyek az udvarra, hogy ne kelljen beszélnem vele. A gond az, hogy nem lehet vele beszélni, mert ő magát hibátlan, pedáns asszonynak tartja. Mindenre van válasza. Volt, hogy nem álltam már meg szó nélkül és közöltem vele, hogy nem kérek a nevelési tanácsaiból, mert ez az én gyerekem és más a felfogásom az övénél. Erre felhívta anyumat, hogy nekem mekkora pofám van és hogy nem kíván látni egy darabig. Erre másnap beállít, mintha mi sem történt volna. Párom ki szokta osztani, de mintha fel sem fogná amit mondanak. Olyat meg sosem tennék meg, hogy nem engedem, hogy jöjjön hozzánk. A férjemnek ő az édesanyja és a férjemet a világért sem bántanám meg. Ismeri már mindenki, hogy milyen, de én lobbanékony természetű vagyok és így gyakori az, hogy finoman elküldöm a sunyiba és minden kezdődik előröl. Van még valaki ilyen helyzetben?