Nem vagyok híve a sírni hagyásnak, most mégis kénytelen vagyok néha sírni hagyni a picimet. Ötletek, tanácsok?

A természet ezt így alkotta meg, nem lesz tőle semmi baja, ha amúgy szeretetteljes légkör veszi körül. Gondolj bele, ahol ikrek vannak. Ott is ordít az egyik, amíg etetik a másikat.

Nálunk is ez van, én is a szívemre veszem, de nem tudok mit tenni, max annyit, hogy a kicsit berakom az autóshordozóba és viszem oda, ahol a naggyal van dolgom. (pl fürdetéskor is ott kukucskál, amíg a nagy pancsizik)

Ráadásul a nagyobbik nálunk autista, nagyon nehezen tud várni, de muszáj neki is megtanulnia, mert ilyen az élet...

Nekem 2,5 év van a két lányom között.

Nem volt egyszerű az első idők. Hiába "nagy" a korkülönbség, a nagyobbik lányomnak nem mondhattam folyamatosan azt, hogy most nyugi van és várj.

A kicsi alig aludt (most se egy hű, de jó alvó!), míg a nagy 8 hónapos koráig evett-aludt.

Nem bírtam ezzel a helyzettel mit "kezdeni", nagyon furcsa volt számomra a nagyobbik lányom után.

A nagy bölcsibe járt, én munkából mentem szülni. Nem vettük ki, mert senki se ajánlotta ezt a lépést.

Sokat volt beteg, így sokat is volt itthon velünk.

Első ilyen helyzetnél du. 3-kor mentem el elsőnek pisilni a reggeli ébredésből és fél5-kor tudtam végre átöltözni a hálóingről normális ruhába, amikor a férjem hazajött a munkából. Teljesen kikészültem.

Igen, volt, hogy nem bírtam rohanni és sírt a pici. Nem tudtam azonnal menni hozzá, mert épp "benne voltam" valamiben a nagyobbik lányomat tekintve.

Közben ugye vele is kell foglalkozni a testvérféltékenység miatt, stb..

Aztán, ahogy nagyobb lett a pici, úgy lett könnyebb.

Most már 13 hónapos, így egyszerre alszanak már délután és egyszerre is ülünk le játszani.

Már, amennyire a picinél már lehet vmit játékidőnek nevezni. :)