Hogyan döntöttétek el, hogy kisbabát szeretnétek? Természetes volt, vagy esetleg tartottatok tőle az elején? Mit éreztetek, amikor kiderült, hogy sikerült?

8 éve vagyunk együtt és két éve együtt is élünk párommal.

Most tavasszal jutott eszembe, hogy már ideje lenne és mennyire szeretnék. Valahogy addig nem igazán tudatosult bennem, mindig fontosabb volt valami.

Párom először még nemet mondott, de aztán beszéltünk róla, hogy mi a félelme, mikor szeretne stb.

Végül júliusban kezdtünk próbálkozni. Sajnos eddig még nem sikerült, de egyre jobban szeretnénk.

Szerencsére megvan minden háttér ami kell (lakás, autó, jó munkahely mindkettőnknek) így már csak arra várt a dolog, hogy megjöjjön az érzés, szeretnénk gyereket.

AZ elsö férjemnél mindent akartam csak gyereket nem. Az ex állandóan nyaggatott, hogy na na... de nem éreztem a gyereket. A kapcsolatunk rossz voolt, majd elváltunk. Össze jöttem a mostani férjemmel, és az elsö együtt alvás során beszéltünk ki, hogy gondolja a családot. Aztán kb 1 éve voltunk együtt mikor mindenképpen eldöntöttünk, hogy akarunk gyereket. Majd közben munka viszonyok alakultak, így néha akartunk, aztán közbe jött valami akkor nem akartunk... Ès aztán mikor 1,5 év után nem jött a lányunk, és mondtam, hogy most már dokihoz kéne mennem, akkor terhes lettem.

SZóval ha a kapcsolatok erös egy családhoz, akkor szinte az elsö perctöl akarsz töle gyereket.

Maga a kérdés régóta ért bennünk 10 éve vagyunk együtt, de mondtam neki lehet régimódi vagyok de esküvő nélkül én nem szeretnék gyereket vállalni.

Nem volt a legromantikusabb, próbálta meglepiből megkérni a kezem de aranyos volt, szépen sikerült. Aztán esküvő után,nászút után 3 hónappal össze is jött a pici.

Hát felfoghatatlan volt hirtelen, előtte éjjel álmodtam hogy pozitív lesz, így reggel sőt inkább már hajnalba siettem pisilni férjemmel együtt izgultunk. Szerintem teljesen csak akkor fogtam fel hogy mit jelent a terhesség mikor először rúgott, pedig látod mennyit készültünk rá. Ott volt a sok ultrahang is, nagyon megható volt hallani a szívdobogását, de akkor is még mindig hihetetlen volt hogy "bennem él."

Első rúgásoktól, mikor már nagyobb volt a pocakom lett igazán bensőséges, és sikerült felfognom hogy igen tényleg bennem él egy kisember, főleg miután megtudtuk a nemét. Ha úgy veszem születése után is hetekbe telt hogy felfogjam anya lettem tényleg, lehet nekem ezek lassabban mennek :)

Nekem az az igazi mindent elsöprő érzés volt, hogy szeretném abbahagyni a fogamzásgátlást, gyereket szeretnék. Ekkor voltunk 2 éve együtt a férjemmel. Beszéltünk róla, de rajta még nem láttam ezt az érzést, így megbeszéltük, hogy hagyom benne is érlelődni. Rá nem sok időre ő hozta fel a témát, hogy a következő level fog. gátlót már ne kezdjem el :) Ekkor kb fél éve éltünk együtt, előtte csak hétvégente tudtunk együtt lenni, mert ingázott külföldre a munkája miatt.

Mikor sikerült hihetetlen volt. 4 tesztet csináltam mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy végre... babát várok. Egyedül teszteltem, a férjem este ért haza. Nagyon, nagyon boldog volt, hogy sikerült :) 2,5 évet vártunk a mi kis csodánkra :)

Soha nem akartam gyereket. Aztan 27 evesen egyszer csak ugy erezten, hogy kell. Mert mar 10 eve egyutt voltam a parommal, es valahogy kezdett ugy kiuresedni az elet. Eljartunk kajalni, kirandulni, este sorozatokat neztunk...valahogy kezdtem magam ugy erezni, mintha egy lassan 30 eves gyerek lennek, aki sose no fel. Miota meglett a baba, vegre felnottnek erzem magam. A kapcsolatunlnak is nagyon jot tett, vegre vannak uj dolgok, uj kihivasok. A parom is imad apa lenni.

Amikor megtudtam a terhesseget, nagyon megijedtem, pedig terveztuk. Vegig bejartam dolgozni, es otthon is dolgoztam minden nap ejfelig, igy sikerult elterelni a figyelmemet valamennyire a sok rosszulletrol es felelemrol. Maga a terheseg es szules is pocsek volt, de hala istennek vege. Szoval orulok h bevallaltuk es tul vagyok rajta. Ha meg evekig hizzuk-halasztjuk a dolgot, akkor talan meg most se lenne gyerek.

Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, így természetes érzés volt, hogy én is szeretnék. Lassan három éve vagyunk együtt a párommal (ő az első nekem), persze még nagyon nem tartunk a gyerekvállalásnál, mert még sok minden előttem áll: érettségi, egyetem, munka. Nagyon boldogok vagyunk együtt, mindig jó érzés beszélgetni erről, még ha csak álmodozás szintjén is. Látom rajta, hogy úgy érzi, végre megtalálta azt a nőt, akitől szeretne majd gyereket (sok év korkülönbség van köztünk, volt több olyan kapcsolata, ami nem miatta ért véget...), és ez olyan boldogító érzéssel tölt el.

Sajnos egy elég nehéz időszak áll mögöttem/mögöttünk. Januárban műtöttek petefészekcisztával, június a doki újra cisztát látott az uh-n, teljesen magamba zuhantam, mintha kb 35 éves lennék és már nem lehetne gyerekem, de hatalmasnak éreztem a veszteség súlyát. Kellett jó pár hónap, és egy jó pszichológus is, mire rendbe tudtam tenni magamban mindent, és megtaláltam az utam, amit járni szeretnék: csecsemő- és kisgyermeknevelő szakra fogok jelentkezni februárban. Igen, nagy valószínűséggel hatással volt rám az, hogy megműtöttek és a nyaram is, de ez végre megerősített abban, hogy mit szeretnék. A családom és a párom is támogat, nagyon remélem, hogy kb 5-6 év múlva már én is a kezemben szorongathatom a pozitív tesztet. :')

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, csak jólesett kiírni magamból.

L/19