Van koztetek olyan aki megbanta, hogy megszulte a gyereket?

5 hós.

Nem bántam meg, de nem erre készültem.

Sokkal-sokkal nehezebb, mint ahogy elképzeltem.

De erről senki nem beszél őszintén, ha kérdezed.

Én akartam teherbeesni. A terhesség második felében volt egy időszak, amikor bántam.

Viszont onnantól hogy "kint" találkoztunk, én nagyon örülök neki! Amikor 2 hetes lett, pityeregtem, hogy de jó lenne újraélni az első 2 hetet.

Én amúgy nem gondoltam, hogy ennyire sokat kell vele foglalkozni, sem hogy hónapok telnek el úgy hogy 3 óránál többet nem alszom egybefüggően, és hogy a gyerek nappal csak séta közben alszik - vagyis se pihenni se normál tempóban dolgozni nem lehet mellette.

De azt se gondoltam, hogy ennyire nagyon jó az egész. Hogy milyen jó etetni, öltöztetni, ölelgetni, pelenkázni, játszani vele, mennyit nevetek pedig nem vagyok nevetős fajta, milyen sok új ismeretet szereztem azóta, és egyáltalán nagyon furcsa hogy volt olyan hogy nem volt...

3 és fél éves a lányom. Vannak nehéz percek/ órák, mikor eszembe jut h milyen lenne ha nem lenne. Tényleg nehéz vele! Mikor csecsemő volt, akkor sem volt "álom baba"

De a nap többi részében nem bánom, SŐT!

Összességében NEM, NEM BÁNOM H GYEREKET VÁLLALTAM!

4 hónapos a gyerekem.

Nem bántam meg, de ahogy előttem is írták piszkosul nehéz és nem erre számítottam.

Azt hittem, hogy majd egy álom babám lesz, akivel nagyokat kacagunk és minden rózsaszín lesz, ehhez képest egy igazi dráma királynőt kaptam, aki folyton nyűgös.

De!!! Amit már oly sokan mondtak és ezt tényleg csak akkor érti meg az ember, ha átéli: ez egész napos sírást, nem alvást, szenvedést 5 másodperc alatt el tudod felejteni ha rád mosolyog.

Van sajnos, aki megbánja. Külső nyomásra szül vagy azt hitte akarja,vde aztán rájön milyrn baromi nehéz és megbánja...

Én nagyon akartam a babámat és bár ténylwg nehezebb, mint addig képzeltem. Az első évben nem is tudtam elképzelni, hogy valaha könnyebb lesz...de az lett. Az első 1-1,5 év kemény, de most 3 évesen minden percet imádok vele. Néha csak nézem őt alvás közben és elsírom magam, hogy milyen jó, hogy van nekem. Milyen szuper kisember ő és mennyire szerencsés vagyok, hogy az anyukája lehetek. Hálás vagyok neki és az életnek. Ha nem lenne, valahogy minden olyan üres lenne. Többet utaznék és szórakoznék. Talán többet is tanulnék. De valahogy gyerek nélkül olyan, mintha csak félgőzzel élbém az életet. Ezzel együtt maximálisan megértem azt, aki nem akar. Az is legalább olyan felelősségteljes döntés, mint felelősséggel felnevelni egyet.