Kinek milyen idős korban diagnosztizálták az autizmust?

De gondolom ha később is kap diagnózist a gyerek, utólag visszagondolva eszükbe jut a szülőknek, hogy "ez meg ez a tünet is lehetett az autizmus jele"

Tehát nem hiszem, hogy 3 éves korig egyáltalán nem volt semmi tünete, inkább csak nem gondolták, hogy az gond lehet

2,5 évesen.

Már 1 évesen láttam rajta, hogy más mint a többi, de akkor még mindenki legyintett, hogy csak túlaggódom a dolgot, minden gyerek ilyen, max az enyém többemberes baba.

2 évesen tankönyvbe illő tüneteket produkált: nehezen aludt el, rosszul evett (nagyon érzékeny a szagokra, ízekre, textúrákra), csak pépesett evett még. 1 évesen kezdett szavakat használni, fél év múlva mintha mindent kitöröltek volna az emlékezetéből, a játékokkal nem játszott rendeltetésszerűen, csak pakolta őket, félt az emberektől, nem kereste a gyerektársaságot, sokszor voltak repetitív mozgásai, dühkitőrései, szinte 0-24-ben sírt, stb.

Vannak szülők, akik annyira hárítanak, hogy az egyértelmű jelek ellenére, diagnózis után sem fogadják el a tényt, hogy a gyerekük érintett és vannak tényleg nagyon enyhe esetek, ahol alig lehet észrevenni a gyereken, hogy más lenne (vagy mert olyanok a tünetei vagy mert jól maszkol)

Kedves 7-es! Érdekelne, hogy miért ilyen későn kaptál diagnózist? Milyen tüneteid vannak/voltak? Mióta?

Milyen voltál gyerekként?

9-es :

Nemcsak én jártam így, hanem rengetegen. Nem egyedi eset. Magyarországon nagyon elmaradott még manapság is autizmus diagnosztizálás, nemhogy akkor, amikor én voltam gyerek. Akárhány orvostól kérek most is valami oknál fogva segítséget, a válasz hogy felnőtt autistával ritkán találkozik, ezért nem ért hozzánk. A legfőbb probléma szerintem az, hogy nem modernizálják a tankönyveket, ha véletlen tanulnak is rólunk valamit. Még mindig teli van sztereotip hülyeségekkel, hogy nekünk nincsenek érzelmeink, nem vagyunk képesek empátiára, nem mutatunk rá dolgokra, nem nézünk mások szemébe, stb. Elismerem, hogy némelyikünkre igaz, de nem mindegyikünkre. Megpróbálnak minket beskatulyázni, aki pedig nem illik ebbe bele, annak tüneteit nem veszik elég komolyan. Biztos csak hisztis vagy, introvertált, depis, anorexiás, stb.

Rengeteg olyan autista van, mint én. Sőt, a legújabb kutatások szerint mi vagyunk többségben. Nem pedig csúnyán mondva a szobanövény kategória. Mi észrevesszük miben térünk el az átlagtól és kompenzáljuk hiányosságainkat. Komoly agymunkával persze. A környezet csak annyit vesz észre, hogy a furcsán viselkedő gyerek “kinövi” az autisztikus dolgait, habár olykor nehéz vele. De ezt betudják kamaszkori hisztinek, fáradtságnak, stressznek. Évtizedekig megtagadjuk önmagunkat, szerepet játszunk, úgynevezett maszkolást végzünk, számunkra nem komfortosan élünk. Pár évtized után kikészülünk, jönnek a másodlagos mentális problémák, mint például súlyos depresszió, evészavarok, hangulatingadozás, agresszió. Én is emiatt kerültem pszichiáterhez, aki végre rájött mi a bajom valójában.

A védőnő, összes óvónő és tanár, de még a gyermekorvos, háziorvos is benézte, szart sem ért a tudásuk. Nemhogy gyermekkoromban, de most sem. Kevesen értenek a jól funkcionáló autistákhoz. Sem felismerni, sem segíteni nem tud nekünk szinte senki.