Szerintetek ez a nevelési módszer beválhat?

Naaaaagy pacsi, én is ugyanilyen vagyok, mintha én írtam volna a soraidat...és ugyanez a problémám is! 3 hónapos a kislányom és már most azon gondolkozom, hogyan NE legyen olyan, mint én ebből a szempontból. Szeretném, hogy cserfes, társasági lény legyen, legyenek barátai, legyen társasága, ne úgy, mint a szerencsétlen anyukájának.

Tudom, ezzel nem segítettem, csak azt szerettem volna hogy tudd, hogy nem vagy egyedül :)

Csak hogy megvígasztaljalak, a lányom nem rám ütött, nem nagyon kellett formálni ezért. Járunk játszóterre, ha hűvös van játszóházba (nekem mondjuk nagy kín mert én kifejezetten utálok emberek között lenni), simán elvan mindenkivel. Már bölcsis, szeret járni. A nagyobb gyerek visszahúzódóbb, de oviban vannak gyerekek akikkel sokat játszik. Szóval igazából ő se lett olyan, mint én. 21 hónap korkülönbség lett, bevallom ebben a döntésben sokat dobott hogy reméltem összenőnek és lesznek egymásnak. Bár van mikor nyúzzák egymást, szerintem egyáltalán nem rossz testvérek.

A fiamnál mondjuk a játszótér érdekes volt kisebb korában, mert lefagyott, ha sokan voltak. De emiatt nem tartottuk itthon, hadd szokja.

Hasonló nálunk is a felállás, a férjem amolyan társaság középpontja típus, mindenki rögtön megkedveli, mert gyors agyú, jó humorú fickó, én inkább az a típus vagyok, aki egy házibuliban egy meghitt sarokban elmélyülten beszélget valakivel. :)

Ahogy előttem írták, a gyerek alaphabitusán nem tudsz változtatni, de szerintem a szocializációban egyrészt segíthet a szülői minta, másrészt fontos az egészséges önbizalom. Utóbbit a család alapozza meg, minél többen szeretik és elfogadják a gyereket, annál egészségesebb lesz önbizalma.

A szülői mintával kapcsolatban pedig arra gondolok, hogy ha látja, hogy ti nyitottak vagytok más emberekre, bizalommal álltok hozzájuk, akkor ő is hasonlóképpen fog érezni. A lányunk alapból visszahúzódóbb típus, pl. oviban a szülinapokon mindenki csak belökte a gyerekét, és távozott, míg nekem ott kellett ülnöm végig, mert különben nem maradt volna ott (persze nem lógott rajtam, vígan játszott, csak a tudat kellett neki, hogy ott vagyok). Paráztam kicsit én is ezen. De vettem a fáradságot, hogy összebarátkozzam az iskolai barátok szüleivel, együtt csináljunk programokat, és mostanra úgy látom, semmi gond nincs a „kapcsolatépítésével”.

A sport, zene, hobbi szuper dolog, de ne azért csinálja, hogy közösségben legyen, hanem azért, mert szereti – és ettől is nő az önbizalma.

Nekem mindig vesszőparipám volt a csúfolódás, egész kicsi korától igyekeztem benne tudatosítani, mennyire buta dolog, hiszen mindenkit lehetne valamiért csúfolni. Nem tudom, emiatt van-e, hogy az „igazság bősz bajnoka” lett belőle, de nem csak magáért, hanem a társaiért is kiáll, ha kell, plusz nem megy agyatlanul a többség után.