Egyedülálló anyukák. Milyen az életetek?

A hétköznapok nem rosszak, jól megvagyunk, szeretek a gyerekeimmel lenni. Bár nagyon melós és fárasztó persze a 8 óra meg házimunka mókuskerék. Minden olyan, hogy ha én nem csinálom meg, más se fogja. Ha elfelejtem, nem tudom megoldani, nem lesz megoldva. Sok a felelősség és félelem, hogy ne veszítsem el a munkám, vagy ne legyek beteg, mert nincs B verzió. Ugyanakkor persze jó, hogy nem kell még egy emberhez alkalmazkodni, akihez a végén már nagyon stresszes volt.

Én nagyon rosszul élem meg. Elsősorban azért, mert az egész rettentő igazságtalanul alakult. Nem volt 3. a dologban, a férjem csak simán átment rettenetesen érzéketlen, nemtörődöm, ugyanakkor mindenért büntető és mindenért duzzogó kisfiúba. Egyik napról a másikra két gyerekem lett, egy folyton ordító csecsemő, és egy majdnem mindenre alkalmatlan 40+ éves kamaszfiú. Mindenre egyedül voltam, és még érzelmileg is egyedül maradtam. Eközben mindenki engem tesz felelőssé a történtekért, mert nulla/minimális alvás mellett nem tudtam úgy helytállni egyedül több fronton is, hogy közben gyönyörű és kedves maradjak. A férjem a szétköltözés óta ugyan fizeti a gyerektartást, és olykor-olykor a gyerekével is foglalkozik, emiatt csodás apának érzi magát, és kivételesen nagyvonalúnak. Nekem gyakorlatilag semennyi énidőm sincs továbbra sem, igyekszem a gyerekemet a legjobb tudásom szerint nevelni és gondozni, de minden rossz, amit csinálok. Sokszor érzem azt, hogy bár inkább meghalnék, mert ezzel az inkorrektséggel nem tudom, meddig bírom ép ésszel, és nem látom a kiutat.