Mi a véleményed arról, ha valaki súlyos, gyógyíthatatlan, de nem halálos betegséggel gyermeket vállal?

"Magánügy természetesen. De vélemény azért lehet."

Persze, lehet. De miért is tárod a nyilvánosság felé? Kit érdekel a te véleményed? Mint ahogy az enyém sem fontos.

A család döntése és következménye. Hacsak nem neked kell eltartanod őket, nincs beleszólasod.

A véleményről még egy igaz mondás. [link]

Persze hogy lehet velemenyed de az kit erdekel?

Tudod, van a mondás, a vélemény olyan mint a se***lyuk, mindenkinek van de senkit nem érdekel.

Na, akkor én is nyilvánosság elé tárom a magánvéleményemet. :-)

Nos, második babát nem vállaltam volna. Egy eszerint van, ő óvodás, az ő fogantatásakor még nem is tudott erről a betegségéről az anya. Én a helyükben örülnék ennek az egynek (pedig alapesetben abszolút pártolnám, hogy testvére legyen a gyereknek).

Látod az anya már le van százalékolva. Mire a nagyobbik elvégzi az általános iskolát, a kisebbik meg alig kezdi el, az anya már valószínűleg ágyhoz kötött lesz és állandó ápolásra szorul.

Ismerek ilyen családot, sajnos. Egy volt kolléganőm édesapja volt SM-es. Egyszer elmesélte, hogy kisgyerekkorában lett rokkantnyugdíjas az apja, utána fokozatosan romlott az állapota. Ő egyedüli gyerek volt. Már bőven középkorú volt, családot alapított, fia már kb. egyetemre járt, mikor meghalt az apja. Az utolsó 6 évben már pelenkázták. Az élete arról szólt, hogy munka után rohant a szülei házához, hogy segítsen anyjának, aki reggeltől délutánig az apával volt. Este együtt megfürdették az apját, utána ment haza a saját családjához. Természetesen a férjére maximálisan számíthatott az otthoni házimunkában, különben nem működött volna ez. De még egy nyaralást is komplikált volt megszervezniük, hogy akkor mondjuk egy hétig nonstop az anyjának kell mindent megcsinálnia. Azért egy felnőtt, mozgásképtelen embert emelgetni, húzni-vonni nagyon nehéz. És mindez nem 1-2 éven át, hanem 20-30 éven át tartott.

Szóval esélyes, hogy nemcsak a házastárs, de még a gyerekek életét is ez fogja meghatározni. Arról meg ne is beszéljünk, ha netán valamelyikükön kijön a betegség.

Apámnak volt egy SM barátja. Mikor kb általános iskolás voltam, akkor lett tolószékes (akkor kb 5 éve diagnosztizálhatták), és összesen a diagnózis után 25 évet élt, de akkoriban közel sem voltak ilyen jó terápiák. A padödős csaj már mióta tolószékes, és stagnál az állapota.

Ettől függetlenül ha én lennék a házaspár helyében, én nem vállaltam volna. De ha ők nem érzik problémának, hogy a gyerekek kb 25 éves korától apuka marad csak, akkor náluk nyilván nem probléma, hogy vállalták. Örökölni meg annyi szart örökölhetnek, ez alapján senki ne vállaljon. Olyan ismerősöm is van (2 is), ahol agydadanatos férj mellett vállalta be a feleség a gyereket, kb fél évvel a szülés után halt meg mindkét apuka. Hát ez sem ideális, én nem vállaltam volna, de azoknak az anyukáknak azok a gyerekek hatalmas kincsek.