Mit tegyek a gyerekeimmel, ha nem akarnak hozzám jönni láthatásnál?

8, ez a legnagyobb ostobaság lenne. Meg úgy se akarnak majd jönni ha kényszer lesz.

Szerintem is valami az új élettárssal lehet.

A gyerekek egyébként mit mondanak, mi a baj?

Figyelj, kérdező, én megértem a helyzeted, de a te gyerekeid jelenleg azt látják ebből az egészből, hogy letéptél tőlük, nem akartál velük lakni tovább, de bezzeg a másik gyereknek ott vagy mindig, és akkor még abban a két hétben sem velük foglalkozol, hanem a fiaddal.

Ekkora gyerekeknek nem tudod megmagyarázni, mi az a rossz házasság, mi az, ha nincs szerelem, mi az a továbblépés. Ők csak azt látják, hogy a másik gyerekeddel vagy együtt folyton helyettük, és azt a következtetést vonják le, hogy jobban is szereted őt.

Amiben feltehetően van is valami, hiszen az ember általában jobban kötődik ahhoz, akivel napi kapcsolatban van.

Sajnos, amikor elválsz, ez benne van a paklibam, ezért kell kétszer meggodnolni, tényleg azzal vállalsz-e gyereket, akivel le tudsz élni egy életet. Mert ha te, mint apa, kilépsz a gyerek mindennapjaiból, azzal el is veszíted őket.

Én duzzogva elhoznám őket, igen. Az én gyerekem kb. ebben a korában kezdte, hogy nonstop duzzogott valamiért, olyan kiskamaszosan. Elkezdte azt is mondogatni, hogy a tesóit biztos jobban szeretjük. Ha megyünk valahova, itthon akar maradni. Ha itthon vagyunk, menni akar. De ez van, nem ő a kormányos. Ki fogja bírni a családi programokat, és vegül úgyis lesznek jó élményei. Majd elmúlik ez az időszak is.

Nálunk még nem múlt el, sőt, most érünk bele igazán, az én nagylányom 13 éves, és tuti utálná, ha minden második hétvégén el kéne mennie itthonról. Mégis ki szeretné ezt? Szerencsére neki nem is kell, dehát elvált szülőknél ez van, ilyen a családszerkezet, ehhez kell alkalmazkodnia.

Majd megérik rá, hogy elfogadja. Kivéve, ha most emiatt megszakad a láthatás.

Egy 9 és 11 éves nem maga dönt. Figyelembe lehet venni hogy mit szeretne, és meg lehet hallgatni őt, de nem minden teljesülhet, amit szeretne, és a szülő hozza meg a döntéseket.

Az én fiam ugyanígy van vele, mint a Te gyerekeid, csak én a másik oldalról figyelem. Korban is hasonló kb., csak itt a felállás annyiból más, hogy sosem élt az apjával, tehát nem haragudhat rá azért, amiért elhagyott minket. Teljesen jó a viszony (nekünk, szülőknek is és a fiamnak is az apjával és annak családjával), mégis utál menni. Nem "nem szeret", utál. Mindent megpróbáltunk, közösen ötleteltünk és nálunk 1-2 kivétellel meg is történik a láthatás, de én már hét elején hallgatom, hogy menni kell megint, szó szerint rosszul van tőle. Az okot én abban látom, hogy egész egyszerűen nyűg neki. Nem velük van baja, hanem itthon szeret lenni. Itt vannak a játékai, a szokásai, a szobája, barátok. Képzeld el, hogy Neked kell elmenni minden második héten egy rokonodhoz, akit amúgy nagyon kedvelsz, tök jól kijöttök, de innentől kezdve minden második héten ott kell aludni náluk, a családodat hátrahagyva. Őszintén, hányadik alkalom után lenne tele a hócipőd ezzel? Szóval én teljesen megértem, de az apukát is, hiszen így tud mélyebb kapcsolatot teremteni vele és ez az utolsó lehetősége kb. Ez olyan sakk-matt helyzet.

Én azt mondom, hogy hosszútávon kell gondolkodni és úgy eljárni, hogy később, amikor már nagyok és a kapcsolattartás már önállóan megy a maga útján, akkor ne tűnjenek el az életedből. Ez a gyermekév most pár év még és utána kamaszok, felnőttek lesznek. Azt a kort ne nyírd ki a mostani miatt.