Megszerethetem az anyaságot, ha a hátam közepére sem hiányzik a gyerek?

Ez egy nehéz kérdés, ért esetleg ezzel kapcsolatban valamilyen gyerekkori trauma?

Leírom az én utamat az anyasággal kapcsolatban:

Kb. 20 éves korom elején nagyon cukinak tartottam a gyerekeket, ha akkor teherbe estem volna, örültem is volna neki. Aztán ahogy jött az egyetem, majd első munka és kinyílt jobban a világ, az egészet toltam el magamtól, kb. akkor lehettem akörül, mint most te. Az én történetemhez hozzátartozik, hogy babakoromban örökbe fogadtak az anyukám pedig pont amiatt, hogy sokáig vártak gyerekre, nagyon toxikusan szeretett és féltően nevelt - a személyiségem pedig már gyerekkoromban ennek ellen ment. Lényeg a lényeg, alapból nem volt egy jó képem az anyaságról, első körben ugye volt egy anya aki eldobott magától (de azért esélyt adott az életre, amiért mégis csak tisztelem valahol), a másik pedig az összes traumáját belém nevelte, amiket nagyon nehezen tudtam levetkőzni valahol a kettő között pedig ott volt a sehova se tartozom, magamat se tudom megfogalmazni érzés. Így ezekkel úgy gondoltam, nekem nem kell gyerek, de nem is volt előttem jó példa az anyaságból. Aztán most májusban teherbe estem (30 évesen), és bevallom őszintén akkor nem igazán örültem neki, nagyon realista oldalról közelítettem meg az egészet és csak azt láttam, hogy mennyi szívás lesz. Kapcsoltam és elmentem pszichológushoz, de előbb kellett volna - mindenesetre most azon dolgozunk, hogy ezeket az anyaszerep okozta problémákat feloldjuk. A pici azóta már mozog érezhetően és megmagyarázhatatlan módon elkezdtem már most kötődni, érezhetően változott is a felfogásom ezzel kapcsolatban. Magára az anyaszerepre továbbra sem vágyom, viszont nagyon erős bennem a vágyakozás arra, hogy egy új életnek meg tudjak tanítani, mutatni dolgokat a világból, tudjam játszva tanítani és hasonlók. Lehet te is majd más oldalról fogod megközelíteni ezt.

Vagy elválsz vagy tönkreteszed legalább két ember életét.

Ő meg csak azért akar gyereket, hogy legyen mivel felvágni, van egy utódom! Igaz, hogy nagy ívben szrok majd rá, nézzétek, férfi vagyok, mert tudtam gyereket csinálni.

Szánalmas, de te naiv kislány vagy, úgyis szülsz neki, aztán majd itt nyekeregsz x év múlva, jaj, milyen rossz, nem segít semmit.

37 én kötök bele mindenbe?

Te kotsz bele az anyákba,pedig fingod sincs arról milyen az ha valakinek van gyereke.

Egyáltalán nem biztos, hogy kapuzárási pánik.

Az én párom sem akart gyereket egyáltalán. Aztán velem meg igen.

54 éves volt mikor megszületett a közös kisfiunk, én 33 voltam akkor. Szereti, imádja, az élete legjobb döntésének tartja, hiába dübörög a dackorszak. Most 2 éves múlt a kis drágánk :)

Igazából még várhattok 1-2 évet, az belefér.