Szülőként a depresszió ( nem a szülés utáni hanem úgy általánosságban) kinél hogyan jön/jött ki és hogyan milyen módszerrel változott, mi volt az oka ami miatt kialakult?

Én a harmadik gyerekemnek kb. 1.5 és 3.5 éves kora között voltam depressziós. Egy darab szarnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy egy csődtömeg vagyok, a családom terhére vagyok, hogy nehéz elviselniük, a gyerekeim nem ilyen anyát érdemelnének, érzelmileg totál megnyomorítom a férjem, és mindenkinek jobb lenne, ha meghalnék. Mikor oviba ment a legkisebb, csak feküdtem órákig az ágyban, olykor egész nap, és a produktivitásom csúcsa az volt, hogy délután elmentem értük oviba/iskolába. Rengeteget sírtam, nagyon utáltam magam. Felismertem a depressziót, de csak még jobban utáltam magam, amiért depressziós vagyok. Voltak rövid felhangolt, mániásnak tűnő időszakaim is, ezért bipoláris zavarra gyanakodtam. Egy pszichológushoz fordultam, aki egy pszichiáterhez irányított, de vele is csak egy ülésem volt, még a diagnózisig sem jutottunk el, így nem is kezdtem el végül semmilyen terápiát.

Pedig kerestem a kiutat, jól akartam lenni, már csak a családomért is, de valahogy nem sikerült rávenni magam, hogy elköteleződjek egy szakember mellett. Azt éltem meg, hogy én nem tudom kifejezni, mennyire szenvedek. Minden, amit mondok, banálisnak és semmiségnek tűnik, pláne a kérdéseik mellett. A gyerekeimet alapszinten elláttam, nem voltam különösebben önpusztító, és nem terveztem a konkrét öngyilkosságomat sem, emiatt úgy éreztem, azt gondolják, alapvetően rendben vagyok, nincs nagy baj. Közben belül azt éreztem, hogy de, rohadt nagy a baj, de nem tudtam ezt hogyan kifejezni.

Aztán elkezdtem eljárni bringázni és túrázni, leginkább egyedül, hajnalanta, hogy a napfelkeltét valami magaslatról nézzem. Ilyenkor fotózgattam, a fotókból pedig csináltam magamnak egy privát instát, amit senki se látott. Azt nagyon szerettem, rendezgetni a képeimet, kifejezni velük a lelkiállapotaimat, végignézni őket, emlékezni rájuk. Egy kicsit jobban éreztem magam ettől. De az első igazi lépés a gyógyulás felé nem is ez volt, azt nem is én tettem meg, hanem a véletlen: ugyanis váratlanul teherbeestem. Lehetett volna ez egy még rosszabb történet kezdete, de nem így történt. Valahogy minden kitisztult. Pedig vacak terhességem volt, tök rosszul voltam, a szülés körül sem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, és mégis, mintha újra kisütött volna a nap felettem. Pl. korábban évekig nem sikerült letennem a záróvizsgám, és attól rettegtem, hogy soha többé nem fogok már dolgozni, mert teljesen felemészt a család. Most minden okom meglenne rá, hogy méginkább így gondoljam, hiszen egyéves a negyedik gyerekem, de a záróvizsgám, amit 3 évig tologattam, most nyár elején baba mellett végre letettem, és nemrég elkezdtem dolgozni is heti 20 órában (aminek a fele kötetlen homeoffice.)

Az, hogy van munkám, ami még izgi is, az fantasztikus! Ez volt az utolsó hiányzó kirakódarab. Azt gondolom, a megrekedt tanulmányok és a szakmai kilátastalanság nagyban hozzájárultak az állapotomhoz. Talán valami hormonális okai is voltak a depressziómnak, ha egy terhesség és szülés így helyre tudta billenteni. Ezt nem tudom.

Ha visszagondolok, nagyon sajnálom az akkori önmagam. Szívesen odamennék hozzá, és megölelném. És életem egyik legnagyobb teljesítményének érzem, hogy egyrészt nem tettem mindent tönkre magam körül a depressziós éveimben, másrészt hogy kikecmeregtem abból sötét veremből. Kifejezetten büszke vagyok magamra. Talán hívd oda te is magadhoz az elképzelt jövőbeli éned, abból a jövőbeni időszakból, amikor már újra szép az élet. "Beszélgess vele" kicsit.

Sajnálom, hogy nem tudtam neked tuti stratégiát írni. De az talán biztató lehet, hogy létezik kiút. Persze biztosan mindenkinek más. Sok sikert ahhoz, hogy rád is rádtaláljon a tied (vagy fordítva, te találj rá)!

#1

Csak azt nem írtad le,hogy mitől érezted magad szarnak?Mitől érezted azt,hogy a család terhére vagy?Mitől lettél depresszíós?