Mit gondoltok a waldorf pedagógiáról, nevelésről?

Vagy a középszintet jobban megugorja az a kevés waldorfos mint a több ezer az államiban.

Emeltre meg a normál gimikből is a kiemelkedőek mennek. Nagy számok törvénye alapján a több ezerből több kiemelkedő van mint a pár százból.

Nem azt kell nézegetni, hogy egy versenyalapú, teljesítményközpontú oktatási rendszerben, ahol az oktatott tudásanyag évtizedek óta a közbeszéd tárgya abban, hogy az életben mennyire használhatatlan és a nyugati, fejlett iparú országokhoz képest is erősen lemaradó, hogy egy ilyen szisztémában mennyire előnyös “jól” teljesíteni. Azt kellene nézni - csak ehhez még nem telt el elég idő talán, hogy pl.legyen kellő számú waldorfban nevelkedett nyugger - hogy a waldorfosok mire vitték az életben. Nem, nem azt, hogy hányan nyertek egyetemre felvételt, hanem hogy hányan élnek elégedetten, találják meg szakmájukban, társas kapcsolataikban az örömöt, mennyire kiegyensúlyozottak és örvendenek jó egészségi állapotbak minél hosszabb ideig. Mert a hétköznapi embertől kezdve a legmagasabb hatalmi körökig mindenkinek az a legjobb, ha ezt az emberek a maximumon hozzák. A szétstresszelt, frusztrált gyerekekből felnövő idegbeteg és mindenféle krónikus betegséggel élethosszig küzdő, megélhetésért güriző felnőttek nem kifizetődőek az államnak, bár a GDP-t nyilván növelik a nyomoruk által.

Tehát jó lenne, ha ilyen összehasonlításokat idéznétek.

Én nem Waldorf pedagógiát tanult, átlagos óvónő vagyok, aki persze tanult némi reform pedagógiát is a tanulmányai során, így köztük a Waldorfról is picit, és nagyon érdeklődöm a Waldorf iránt. Van egy barátnőm, akinek mindhárom gyereke Waldorfban nőttek fel, én viszont Waldorf-szerű, azaz nem teljesen Waldorf óvodákban dolgozom pont azért, hogy megismerjem jobban ezt a pedagógiai stílust. A továbbképzéseinken Waldorf pedagógiát tanulunk, úgyhogy van némi rálátásom.

Mivel én magam soha nem tanultam előtte Waldorfos intézményben, ezért nehéz az összehasonlítás, hogy vajon ki vagy milyen lennék ma, ha ott növök fel, de szerintem kevesebb lelki sérüléssel és mérföldekkel több önbizalommal, ami sok helyzetben jól jött volna.

Azt is gondolom és abban is hiszek, hogy mind a Waldorf, mind a nem Waldorf, hanem bármilyen más oktatási intézményben a pedagógus személyén múlik minden, és mivel több nem Waldorf intézmény van, mint nem, így a nagy számok törvénye alapján logikus, hogy több lelki sérüléssel kerül ki egy tanuló egy átlagos intézményből, mint egy Waldorfosból.

Az, hogy Waldorféknál milyen fontos a művészetek és a kézimunka kihangsúlyozása számomra hosszú évekig megemészthetetlen volt, mivel az én életemben, az én tanulmányaim során ez mellékes volt, ám most belegondolok abba, hogy ha Waldorfban nőttem volna föl, akkor tán nekem sem lett volna mellékes és tán megtanultam volna felfedezni a saját művészeti ágam.

A lexikális tudásnak szerintem évtizedek óta csökken az értéke, már gyerekek kezében is ott van a mobiltelefon internettel, ahol bármilyen kérdésre azonnal meg lehet találni a választ, az én véleményem az, hogy még ha mindig is furcsa nekem is az, ha egy tíz-tizenkét éves gyerek nem tud írni-olvasni, de tényleg megkérdezem saját magamtól is, hogy miért olyan sürgős felnőni a felnőttek világába? Persze ahogy pedagógusfüggő az is, hogy ki illik egy gyerekhez, úgy értelemszerűen gyereke is válogatja, hogy mikor kezd el érdeklődni a betűk iránt, én így tanultam a továbbképzésen, ami tényleg elgondolkodtatott.

Azt értettem meg eddig a Waldorfról, hogy a pedagógus feladata segíteni a gyerekeket megvalósítani magukat. Bárcsak én is így nőttem volna föl, és nem a szüleim álmait megvalósítva pl., még ha persze tudom is, hogy bizonyára jót akartak a szüleim nekem, ám közben rendszerváltás is történt, és míg nekik tényleg elég volt egy akármilyen diplomát megszerezni, hogy biztos munkájuk legyen, én már a demokráciával együtt nőttem fel, amely sokszor, pláne külföldön inkább kapitalizmus, ahol küzdeni kell a megélhetésért.

Amikor egy jó nevű budapesti gimnázium négy évén át az osztályfőnök és egy másik tanárunk is, akik így együtt az óráink 85%-át tanították minden egyes órát azzal a mantrával kezdtek, hogy ti hülyék vagytok, nem tudtok semmit, le sem fogtok érettségizni, akkor persze, hogy voltak olyanok az osztályunkban, akiket ez motivált és kiváló érettségit tettek, de volt olyan is, aki megfutamodott vagy kisodródott, míg én magántanárhoz fordultam, hogy tőle halljam az ellenkezőjét, és nekem is jól sikerüljön végül az érettségi, ám itt tényleg megkérdezem, hogy milyen áron?

Miért kellett elviselnem ezt a hozzáállást ahelyett, hogy művészetek és kézimunkázás során vezessem le a feszültségemet a tárgyi tudás megszerzése érdekében?

Volt régen az a tévéműsor is, hogy okosabb vagy-e, mint egy ötödikes, ötödikes tananyagot versenyeztetve felnőttek és gyerekek között, miért: mert felnőttkorára senki sem emlékszik sokra az iskolában megszerzett tárgyi tudásra.

Miért siettetjük a gyerekeket felnőni?

Nekem ez a gondolat tetszik, viszont szerintem az is érdekes, hogy mennyivel több Waldorf-stílusú oktatási intézmény van ott, ahol én élek a teljesen Waldorf mellett, és én szerintem inkább olyan helyre adnám a gyerekem, amely nem csak Waldorf, ám ott külön kérdés, hogy milyen arányban Waldorf és miben nem.

Összességében szerintem nagyon, de nagyon egyénfüggő minden intézményválasztás még pedagógiai programon belül is, mert én olyan sok történetet hallottam már mindkét irányból, hogy milyen jót tett vagy milyen rosszat a Waldorf, szóval szerintem összességében kevesebb sérülést sejtek a Waldorfban az intézménytől, mint nem Waldorfban, úgyhogy azt a kérdést érdemes feltenni szerintem, hogy mi a fontosabb: értékes diploma vagy a gyerek úgy érettségizik le, hogy addig sem sérül.

Azt is mondták a Waldorfos továbbképzésemen, hogy a gyerek behozza lemaradását később a tárgyi tudásban, és szerintem ez logikus.

Nekem szimpatikus a Waldorf pedagógia, ám még mindig nem tudok róla eleget, ám szomjazom a tudást és nagyon élvezem a munkám, hogy közben tanulhatok is!

Szerintem kevés szülő tudja félretenni az egóját a gyerekével szemben, hogy értő kíváncsisággal figyelje, hogy hogy valósítaná meg magát a gyermek anélkül, hogy a szülő vezetné a saját nyomdokaiba...

Számomra nagyon szimpatikus a szülőkkel való közösségi munka, hiszen hogy lehet úgy egy gyerekkel foglalkozni, ha nem ismerjük, hogy honnan jött.

Ezt gondolom és érzem most.

#36 Jó, amiket írsz, csak szerintem sokan ma még nem úgy gondolkodnak, hogy ne sérüljön a gyerekem, hanem úgy, hogy nekem is nehéz volt, de így lettem “ember”. Sokan nem foglalkoznak még önismerettel, nem motiválja őket, hogy a gyerekeiknek kevesebb traumát, fájdalmat adjanak át, kb. “kapják meg ők is a magukét”! Vannak, akikben felmerül az igény, hogy a gyerekeiknek az általuk tapasztaltaknál többet, jobbat nyújtsanak, de amíg nem mentek el terápiára, hogy feldolgozzák a kisgyerekkori környezetükben tapasztaltakat, addig csak biorobotként klónozzák azt a gyerekeiken, mert erre nem lehet ésszel, tudatosan hatni. Ha az ember le is korlátozza magát, hogy ne mozduljon meg a keze és ne csattanjon el az a pofon, amit gyerekkorában ő ugyanezért kapott volna, attól még az érzés átmegy és egy kisgyerek köztudott, hogy jóval fogékonyabb a kimondott vagy rejtett érzésekre, feszültségekre, sokkal inkább azokból von le (sokszor negatív) következtetéseket, mint szavakból, magyarázatokból.

Az kb.a rendszerváltástól téma, hogy mennyire rettenetes a magyar közoktatás, hogy a nemzetközi készségteszteken milyen rosszul teljesítenek a magyar diákok, lásd az elhíresült szövegértés teszt. Alap készségek hiányoznak számolás, írás terén, én gyakran látok diplomamunkákat, hát valami horror, hogy a logikus gondolkodás, a helyesírás, egyáltalán egy gondolat összerakása és kifejezése NEM MEGY az állami oktatásban minimum 15 évet eltöltött fiatal felnőttek TÖBBSÉGÉNEK. Ezért van annyi diplomás munkanélküli és mindeközben konstans munkaerőhiány, mert munkahelyekre, felelős pozíciókba nem tud bekerülni az ilyen szinten “fogyatékkal élő”, aki lexikális “tudásával” szuperül kihullott diplomával a kezében a gépből, csak nulla a gondolkodási képessége, kreativitása, és lehetőleg még lelki sérült és önbizalomhiányos is.

Ez nyilván egy soktényezős kérdés, mert rossz az iskolarendszer, elavult a tananyag, rossz helyeken van fókusz, gyakorlatiasság helyett magolást kíván, nem használható a megszerzett “tudás”, merthogy nem is tudás az ilyen, de erre a rendszerre képzik a pedagógusokat, de nem fizetik őket meg, akik nem lesznek pályaelhagyók, azok meg ebben a merev, de évtizedek óta a csőd szélén álló rendszerben pillanatok alatt kiégnek, kevés a tanár, sok a gyerek, a szülő nem partner, mindenki egyre feszültebb, nincs értelmes, felnőtt kommunikáció, mindenki full frusztráció, s aki ezt át tudja látni az inkább mentené a gyerekét az alternatív vonalra, egyházi iskolákba, alapítványiba, waldorfba stb.

Szerintem az országnak nincs szüksége gondolkodó emberekre. Összeszerelő gyári munkásokra viszont igen. Akik kitalálni, megkérdőjelezni nem mernek semmit. Legfeljebb utálják de csinálják h legyen meg a saját kis kádarkocka a tévével.

Elnyomott buta rabszolgákat kell kitermelni akik már 10 éves korukban stressz, nyomás alatt vannak tartva. Minden idejük be van osztva, mindenütt meg kell felelni. Játék nincs, kérdés, jogok, vélemémy nincs.

Buta, megfélemlített, manipulálható emberekre van szükség. A többi meg külföldre menekül.

Egyes tanárokról nem is beszélve. Kiegett idegroncsok akik tengődnek hónapról hónapra, mindenféle fszságnak kell megfelelniük aminek csak papíron van értelme és az összes frusztrációjukat a gyerekeken vezetik le.

Szóval...

Igyekeznek is ellehetetleníteni a magániskolákat meg bármilyen ötletet.

Nem tudom,h az országban valaha lesz bármilyen változás vagy egyszerűen ilyen a magyar. Egyik részről zsarnok, másik részről birka.