Megszakad a szívem kisfiam miatt, de amit barátnőm mondott, úgy érzem belém is rúgott. Mi lett volna a helyes, amit mondok neki?
Sziasztok! Sose kérdeztem még itt, de most nem bírom magamban tartani. Van 3 gyermekem. 6 és fél,3 és egy 1 éves. Barátnőmnek még nincs gyermeke, bár nem mondta, de tudom, hogy a 3. babának ő már egyáltalán nem örült. Szépen élünk, a gyerekeknek megvan mindenük, minden vágyam egy nagy család volt. Az első két gyerek problémamentes terhességgel sima szüléssel jött világra. Okom nem volt aggódni a 3. miatt. Mégis a sors közbeszólt, nagyon hamar született meg a baba, mindenféle komplikációval. Sokáig volt kórházban. Azóta folyamatosan járunk fejlesztésekre, több száz kilométerre hordjuk az általunk vélt legjobb orvosokhoz, de sajnos a napokban bekövetkezett amitől a legjobban féltünk: megállapították, hogy maradandó károsodás érte az agyát (tudtuk, hogy megvan az esélye, hisz mondták, de soha nem jelentették ki azt ami most bizonyossá vált). Szívem szakad meg érte. Elsírtam barátnőmnek, hisz muszáj néha beszélni a fájdalmunkról. Az ő válasza erre az volt, hogy jobb lett volna ha megelégszünk 2 gyerekkel. Gyakorlatilag én lettem a hibás. Nem szóltam semmit, hátat fordítottam és eljöttem.Azóta folyton rám tör a sírógörcs.Soha nem kértünk az elmúlt években senkitől semmit. Mindent saját erőnkből igyekeztünk, bár most már feléltünk mindent, hisz nagyon sokba került az elmúlt egy év.
De mégsem értem egy állítólagos barátnő, hogy mondhat ilyet, vagy tényleg az én hibám lenne?
Köszönöm a válaszokat! Gondolkoztam rajtuk. Hogy mire jutottam? Egy biztos, nekem már nem futja "magyarázkodásokra". Ha ő így gondolja, legyen. Tudtam, hisz ő nem sokgyerekpárti. Hogy irigy lenne? Nem tudom, hisz neki is bármikor lehetne gyereke. Biztos párkapcsolat, stabil munkahely. Viszont az ő felfogása szerint a mai bizonytalan világban felelőtlenség a sok gyerek, egyet is meg kell gondolni. Én nem fogadtam meg ezt a véleményét még anno. Elfogadom, hogy ő így gondolja, tiszteletben tartom, sőt ha együtt vagyunk, igyekszem minden másról beszélni, gyerektémáról a legkevesebbet. Az tény, hogy az elmúlt egy évben nem sokat tudtunk találkozni, én mindig hívtam, de menni nem tudtam. Ő bármikor jöhet, de számomra fizikai képtelenség mostmár elmenni órákra. A nagy most kezdte a sulit, a középső most kezdte az ovit, a kicsi viszont kitölti minden időmet, rengeteg foglalkozás kell neki minden téren. A nagyobb gyerekeknek nagyon hamar fel kellett nőniük a dologhoz, hihetetlen sokat segítenek, miközben nekik még rosszalkodniuk kéne :(
Ezt ő látja, tudja. De nem szoktam panaszkodni. És rendszeresen hívom magunkhoz. Akárhogy is nézzük, kicsit könnyebben mozog. És nálunk is meg tudjuk inni azt a kávét. Igyekszem alvásidőt kiválasztani, és akkor csak vele tudok beszélgetni, nem törődve a házimunkával.
De ha ő így gondolja nem hiszem , hogy akarok ezen erőlködni tovább. Nem fér bele az idegrendszerembe. Kicsit csúnyán fogalmaztam,de nem tudom érthetőbben. De emiatt azért mérhetetlenül szomorú vagyok.
Köszönöm a jókívánságokat is. Én nem adom fel soha. Mindig felcsillan egy reménysugár gyógymódokban, terápiákban, alternatív lehetőségekben. Amíg csak élek addig küzdök, hogy jobb legyen neki meg persze a többieknek is!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!