Egyedülálló anyukák: Normális, hogy nem merek elválni?

Te jó ég, emiatt azért nem kell rögvest elválni, sem megleckéztetni, elvégre nem vagytok már gyerekek. Inkább megbeszélni próbáljátok a problémát, nyugodt körülmények között, higgadtan, őszintén. Ha ez nem megy, akkor még mindig lehet szakember segítségét kérni. Hiszen azt mondod, hogy nagyon szereted a férjed. Akkor emiatt képes lennél rögvest elválni tőle?

Nem válni kell, és pláne nem megleckéztetni, hanem megpróbálni közösen megoldani azt, ami nem jó.

Feltetted azt a kérdést, amin én is nagyon sokat agyalok.

Kb egyformák a férjeink. Meló, meló, minden más csak ne TE, te vagy az utolsó úgy érzed? El vagy nyomva. Téged a kutya sem hallgat meg? Olyan mintha mondanál neki valamit mintha meg sem hallaná. Sokszor már az is látszik rajta, hogy marhára nincs most kedve a gyerekkel foglalkozni, húzza a lábát, és az órrát. Miért nincs ez? Miért nincs az? Miért nem csináltad meg??? STB!!!

Mi 10 éve vagyunk együtt, és tűz és víz a régi, és az "új" férjem. Teljesen megváltozott. Már annyiszor rákérdeztem, hogy én most egy szellemmel élek együtt, keresem a régit, akit megismertem.

Megbeszélni??? Lehetetlen. Vagy az a vége hogy meg sem szólal, nem reagál semmit arra amit mondok, és más nap ugyanúgy ébred mintha mise történt volna. Vagy pedig azzal jön, hogy már megint miért Ő a hibás???

Hát....nem mindenkivel lehet ezt normálisan megbeszélni.

Én egyszer már ott tartottam dühömben, hogy elkezdtem csomagolni nagytáskába, kérdezte hova megyek???? Megmondtam, elhúzok, viszem a gyereket. Én megpróbáltam mindent (elnézni),vártam,vártam hogy a megígért dolgokat betartja, de semmi. Nincs szükségem problémára stb...bla bla..... Na akkor megilyedt.

Nem is tudnánk hova menni, meg miből menni.....:( Ki vagyok "szolgáltatva". Na azért nem ilyen gáz a helyzet, de marhára xar, hogy Ő ossza a pénzt,Ő a családfenntartó és én meg kitartottnak érzem magam, akinek ezért mindent meg kell tenni cserébe..........

A válással még várj. Persze nem akarod, de az a baj lehetetlen helyzetben érzed magad. Akarod is meg nem is. Jó is, de mégse..... nem vagy boldog a kapcsoaltban, és változtatásra van szükséged....valamit pedig ki kell találni. Beszélgetés? Csak kettesben?

Én egyedülálló vagyok, de már az elejétől egyedül vállaltam be a gyereket, mikor tudtam, hogy terhes vagyok és megtartom, rögtön elhagytam a páromat. Felelőtlen, tróger alak, nem akarok, hogy egy ilyen ember mellett nőjön fel a kisfiam.

De a te helyzetet más. Én a gyerekek érdekeit nézném. Ha jó apa és velük jól bánik, szeretik őt a gyerekek és viszont, akkor nem kérdés, hogy lenyelném a békát. Addig legalábbis biztos, amíg nem rendeződnének az anyagi gondjaim, hogy egyedül is képes legyek őket eltartani.

Szerintem ne taszítsd nélkülözésbe a gyermekeidet a saját sértettséged miatt. Nem akkora a probléma ahogy itt leírtad, hogy ezt tedd.

Az elmúlt két hónapban változtak a dolgok? Vagy még mindig keresed a megoldást?

Én is hasonló helyzetben vagyok, két picivel, kb. 1 éve minden nap azon gondolkodom, hogy nem normális dolog, hogy 30 éves sem vagyok, de minden este sírva alszom el (és a férjem észre sem veszi) és hogy lehet úgy elválni, hogy a kicsik ne járjanak rosszul, de kapjanak egy boldogabb anyukát... Nem merek lépni, mert nincs hova menni velük, de nem szeretnék életem végéig így élni...

Mi az ami elég bátorságot adhat ilyenkor? Vagy tényleg ennyire a pénztől függ minden, és muszáj maradni??