Abortusz után normálisak ezek az érzések?

Még mielőtt leírnám, kérlek ne ítéljetek el amiatt, amit most érzek, tisztában vagyok az abortusz ellenzők álláspontjával is. 4 hónappal ezelőtt volt abortuszom, saját döntés alapján. Nagyon nehéz döntés volt, de egyszerűen mást nem tudtam tenni. Most nem írom le azt, hogy miért választottam ezt az utat, mert nem is ez a lényeg. Nem tervezett baba lett volna. Szinte sokkot kaptam, mikor megtudtam terhes vagyok, az alatt a két hét alatt az abortuszig, amikor már tudtam hogy terhes vagyok, nem is tudtam magamat beleélni az egészbe. Olyan volt, mintha kívülről néztem volna magamat, aki nem is én lettem volna. Számomra felfoghatatlan volt az egész állapot. Jártam az orvoshoz, megelőző vizsgálatokra, de mintha nem is én lettem volna. Mikor a nevemet szólították, nem éreztem, hogy az én vagyok. Nem tudom másképp leírni ezt sajnos, de nagyon furcsa volt. Én azelőtt nagyon szerettem volna babát, még amikor ez nem történt meg, mindig azt képzeltem, majd lesz egy babám. A gyerekeket is szerettem, szerettem a kicsikkel lenni, többször vigyáztam kisgyerekekre. Aztán az abortusz után már eltelt négy hónap, és azt vettem észre, hogy nem is gondolok arra, hogy nekem 8 hétig volt egy babám, mintha az egész meg sem történt volna. Ha visszagondolok az egészre, megint olyan, mint mikor a vizsgálatokra jártam, mintha az egész nem velem történt volna meg. Nem érzek semmmit. Nem vagyok szomorú. Mintha meg sem történt volna. És azóta szinte reflexszerűen kerülöm a kisgyerekeket. Vonattal utazom, és ha meglátom, hogy kicsi gyerek is van a vonaton, inkább elmegyek a túlsó végébe, csak ne halljam, ne lássam. Vagy a másik, hogy tudomást sem veszek róluk. Míg azelőtt megláttam egy babát, hogy milyen aranyos, elmosolyodtam, elképzeltem milyen lenne, ha nekem is lehetne. Most meg keresztül nézek rajtuk. Hol tudatosan, de többségében tudattalanul, egyszerűen mintha nem is léteznének. A másik meg, hogy el sem tudom képzelni most, hogy valaha nekem gyerekem legyen. Egyszerűen a gyerek gondolata ellenérzést vált ki belőlem. És ez annyira zavar, tudom, hogy nem így kéne éreznem, hogy szomorúnak kéne lennem, vagy "gyászolnom", vagy nem is tudom. De én nem érzem ezt. Akkor most rossz ember, nő vagyok? Érzéketlen? Mert már ezt is gondoltam magamról. Vagy a lelkem így próbálja feldolgozni ezt az eseményt? De még csak nem is sírtam. És szörnyen érzem magam attól, hogy nem érzek semmit.