A gyerekek miért sírnak többet mint a felnőttek (általában)?

Szociálisan tanulja meg, hogy sírni sok esetben "nem illik", illetve felnőttként gyengeséget mutat. Ezért a felnőttek visszafojtják.

A gyerekeknél ez a fékrendszer még nem működik annyira.

Igazuk van az előttem szólóknak, de azt is hozzá kell tenni, hogy egy gyerek sokkal nagyobb érzelmi kilengésekkel él, mint mi, felnőttek. Számára, ha elveszik a játékát, vagy nem az történik, amire éppen vágyik, stb. az ott és akkor valóban a „világ végét” jelenti. Az elvont gondolkodás, az ok-okozati összefüggések felismerése szép fokozatosan alakul ki náluk. Alapvetően érzelmi lények, és teljes gőzzel élik át az érzelmeiket, de nem „tartogatják” azokat, mint mi felnőttek.

Ha megfigyeled, egy kisgyerek, aki olyan elkeseredetten bömböl, hogy azt hinnénk, sose lesz vége, képes arra, hogy a következő pillanatban – pl. meglátva valami érdekes dolgot – teli szájjal kacagjon.

(Ezt a „képességet” én is szívesen magamévá tenném, mert egy kiadós ordítás után képes vagyok órákig remegni, míg a gyerekem már rég boldogan játszik valamit. :))

A fizikai fájdalomra reagálás kiskorban nyilván szintén a fentiek szerint működik, de később már nagyon függ attól is, a környezete hogyan reagálja a dolgokat, illetve az egyéni fájdalomküszöbtől (ez utóbbi a felnőtteknél is nagyon különböző). Ha elesik, és anyuka folyton visítva/szörnyülködve rohan Ödönkéhez, akkor Ödönke valószínűleg később rá fog játszani a dologra, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha viszont a sérülés nagyságának megfelelő reagálnak erre, akkor nem fogja túldimenzionálni a problémát. Az egyéni fájdalomküszöb és érzékenység nagyon eltérő lehet, az én gyerekem fizikai fájdalomnál csak akkor sír, mikor már tényleg óriási a gond, viszont lelkileg nagyon sérülékeny, ismerek olyat, aki pont fordítva.