Akiknek csak 1 gyerekük van, és nem is szeretnének többet, azok miért nem?

Amikor a fiam akkora volt, mint a válaszadók többségének a gyerekei (tehát 1-3 éves kor között), akkor még én is úgy gondoltam, hogy nem szeretnék több gyereket. Pont olyan okok miatt, mit amit itt a többiek írtak: anyagiak, türelem. De most, hogy már egy nagy, hétéves gyerekem van, teljesen máshogy állok a testvér kérdéshez, hiszen nem egy totyogós mellé vállalnék még egy babát, hanem egy sokkal önállóbb nagygyerek mellé. Aki már elmegy egyedül vécére, ha kell neki, aki már tölt magának inni, ha szomjas, aki elpakol maga után, aki reggel kikeresi a ruháját a szekrényből és felöltözik egyedül, aki este egyedül lezuhanyzik és fogat most lefekvés előtt, és aki sokkal inkább a beszélgetést igényli, mint azt, hogy emelgessem és tartogassam. Így nálunk már bőven belefér, hogy jöjjön a kistestvér, mivel a két gyerek igényeit párhuzamosan is ki lehet elégíteni, nem ugyanazt a fajta törődést igénylik majd. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a fiammal nem kell foglalkozni, de mint mondtam, neki már sokkal fontosabb az, hogy lefekvés előtt egy jót beszélgessünk, vagy hogy amíg főzök, addig magyarázzam neki, hogy éppen mit csinálok, vagy hogy az apja megtanítja nyakkendőt kötni, vagy hogy séta közben elmondjuk neki, hogy a városban melyik épület miről híres.

A másik, hogy anyagilag is sokkal jobban állunk, mint hét éve, úgyhogy ilyen szempontból sem lenne probléma a második baba.

Szóval én senki döntésének a komolyságát nem szeretném vitatni, de az évek során még bőven változhat az, hogy szeretne-e egy pár még egy gyereket, vagy sem.

Nyilván ahol komoly egészségügyi kockázatot jelentene a terhesség és a szülés, vagy ahol a házastárs hozzáállása nem megfelelő, ott más a helyzet, de amúgy, ha csak arról van szó, hogy nehéz egy kisbabával/totyogós gyerekkel, ott azért arra is gondolni kell, hogy idővel úgyis nagyobb lesz, és a nehézségek nagy része megszűnik (vagy lecserélődik másfajta nehézségekre).

Nekem van egy betegségem (nem örökölhető, nincs hatással a babára,mielőtt valaki lepontozna)és mellette már az első gyerek is nagyon megterhelő volt, nem tudnám még egyszer végigcsinálni, most is csodálom,hogy bírtam.

Illetve semmi segítségem nincs, azért nyilván más lenne, ha lenne nagymama aki minden délben hoz friss ebédet és marad 2-3órát babázni. Akkor lehet elgondolkoznék rajta,de a napi 12 órát távollévő férj mellett semmiképp.