Természetes, hogy ennyire máshogyan szeretem a két gyermekemet?

Van egy lassan 2,5 éves kisfiam és egy 5 hónapos kislányom. A fiamba - nem tagadom - szinte szerelmes vagyok. Nyilván normál keretek között, de odavagyok érte: születése után nem jött azonnal ez az érzés, az első pár hónapban sokat szenvedtünk, Ő sírt a hasfájás miatt, én pedig zokogtam, mert alkalmatlannak éreztem magam. Aztán kb. 3 hónapos korában, amikor először hangosan felkacagott, megérkezett az a mindent elsöprő érzés, 'szerelmes' lettem és ez csak erősödik minden nappal.

A kislányom pont az ellentétje a fiamnak: nem volt hasfájós, nyugodt baba, miatta sosem sírtam, nagyon szeretem, melegen, megbízhatóan, de nem vagyok 'szerelmes'. Vajon miért nem? Az anyák a fiukért vannak oda vagy azért, mert Ő ilyen nyugis, nem okoz fejtörést számomra? Az is eszembe jutott, hogy a energiabomba fiam mellett nem tudom belelovalni magam a kislányom iránt érzett szeretetbe. Valahogy minden energiám le van kötve. Pedig elolvadok, ha rámkacag a kislányom, imádom figyelni, ahogy eljátszadozik magában, de ez valahogy más, mint anno a fiammal.

Kétgyermekes anyukák? Ti hogyan éreztek a gyermekeitek iránt?

Nekem picit lelkiismeret-furdalásom van a kislányom iránt, pedig nagyon lelkiismeretesen gondozom-szeretgetem.