Ma fültanúja voltam egy gyermekbántalmazásnak. Normális, hogy ennyire megviselt lelkileg?

Én egy lakótelepen lakom. Ma, a késő délelőtti órákban néhány lépcsőházzal az én lakótömbömtől egy nyitott ablakon kihallatszott, miszerint egy "apa" (szerintem az ilyen csak biológiailag apa, ezért tettem idézőjelbe) ordibál a lányával, erre a lány azt mondja, hogy "Utállak titeket!". Ezután 2 akkora pofoncsattanást hallottam, hogy visszhangzott a panelházakon, majd a lány elkezdett sírni, de olyan szívszorítóan keservesen, hogy a hangja betöltötte a környéket.

Nem ismerem az előzményeket és azt sem tudom, kikről van szó, mert nem ismerek abból a lépcsőházból senkit, de annyira tehetetlennek éreztem magam, legszívesebben felmentem volna és helyretettem volna azt a vadállatot.

Tudom, hogy könnyen beszélek, mivel nekem nincs gyerekem, és közel sem biztos hogy valaha lesz is egyáltalán. Tudni kell rólam, hogy egy önálló élettel és egzisztenciával rendelkező meleg srác vagyok. Lehet, hogy a homoszexualitásom miatt vagyok érzékenyebb lelkileg egy átlag férfinál, de úgy gondolom, hogy egy gyerek bántalmazása nem lehet megoldás semmiféle problémára, van olyan ország, ahol egyetlen pofon is törvényileg tiltva van, szerintem nagyon helyesen. Ha egyszer lenne gyerekem (akár örökbefogadással), egészen biztosan nem emelnék kezet rá semmilyen körülmények között és nem aláznám porig, akármit is csinált, mert mindenre lehet találni normális megoldást! Jól esett ezt most kicsit kiírni magamból, mert tényleg nagyon megviselt az eset.

Köszönöm, hogy végigolvastad!

29/F