Anyukák, akik rossz családi háttérből származnak, hogyan próbáltok jó anyák lenni?

Előző: nem kell minden áron megbocsájtani, főleg olyan embernek nem, aki nem fogja fel, mi az.

Ez a meglátásom, bár ha szaktekintély is érdekel: Feldmár András szintén így látja, a méltán népszerű és egyénien, mélyen szemlélődő nemzetközileg elismert magyar pszichiáter. (Aki egyébként jogosan bírál is számos akadémikus merev szokást, a pszichiátria tudományágban, pl a merev kategorizálását a tüneteknek.)

A pszichopaták például teljesen érzéketlenék, de általában egész jó színészek, mindenekelőtt kiváló benyomáskeltők, a legtöbb embert leveszik a lábukról, akik iránt érdekükben áll. Az áldozatukat meg szó szerint kínozzák testileg, lelkileg.

A pszichopata képtelen felfogni az érzelmeket, a megbocsájtást se, a szeretetet se. De remekül eltanulja a szociális fogásokat, és eljátssza. De ez valójában gépies, miközben a háttérben szadista. Nem lehet őt feloldani, se tanítani.

A pszichopata (a híres Mérei prof szavaival)

nem szeret, nem szorong, nem tanul a hibáiból soha.

Teljesen értelmetlen megbocsájtani neki, fel se fogja érzelmileg, ráadásul evvel is idővel visszaél.

Belül a lényeg megoldást kivitelezni. Nem feltétlen kell hozzá külső személy. Magyarán elég általában, ha magadban elrendezed. Lehet kibeszélni magadból, de nem feltétlen kell külső személy a megoldáshoz.

* nem kell minden áron megbocsájtani, főleg olyan embernek nem, aki nem fogja fel, mi az.

Ezt főleg úgy értettem, azt hangsúlyoznám a tízes számára, hogy nem az a fő kérdés szerintem, hogy megy-e, sikerül-e a megbocsájtás, hanem hogy van-e értelme.

Egyébként sosem vagyok haragtartó, de joggal dühös igen, alkalmasint. Ugyanis elfojtani se egészséges a fájdalmat.

Még én vagyok. Kedves hetes! Szívemből szóltál, mintha én írtam volna, idézlek:

"Én nem féltem attól hogy olyanná válok mint ők [mint a negativisztikus szüleim], nekem a gyerekeim voltak az igazi terápia a múlt feldolgozásában. Minden egyes ölelés, simogatás, beszélgetés radírozott valamit a "gyerekkor"-ból."

Bár nincs gyermekem, szakmám velük kapcsolatos. Céljaim közül a legfontosabbak önállóságra nevelni őket, de egyúttal érzelmi bázisuk lenni, amikor igénylik, valamint kibontakoztatni egyéniségüket, megélni saját magukat.

De ezen felül egyúttal terápia számomra is a kisgyermek, többnyire. Van, amikor nehéz, főleg 4 éves kor alatt adódnak olykor nehézségek, de az is vegyes számomra: kihívás, munka, és öröm keveréke foglalkozni bölcsisekkel. :)

Ovisokkal pláne. :)

Sajnos viszont nem érzem magam eléggé motiválnak és eltökéltnek, ügyesnek, hogy gyógypedagógusnak is tanuljak. Bár az enyhe fogyatékkal élő kisgyermekekhez jó érzékem van, legalábbis némely fajta fogyatékkal élőhöz volt szerencsém.

Igen en is akartam mar irni a megbocsajtassal kapcsolatban. Szinten pszichologiai konyv irja is hogy egyaltalan nem kell hiszen az megtortent, es ha a masik meg csak meg se probalja helyrehozni sot ugyanugy viselkedik mimt eddig, miert kene nekem megbocsajtani? Mi alapjan kene? Ezzel a kotelezo megbocsajtanival csak meg nagyobb streszt tesznek az emberre hiszen sokan nem tudnak de magukra eroltetik es buntudatuk van hogy azert megse tudnak teljesen megbocsajtani es fokozodik a rossz erzes. Nem kell ha magadtol megtudnal mindentol fuggetlen bocsass meg de azert mert KELL azert ne. Mert ugyse oszinte. Nincs is ertelme.

Mergezo szulok cimu konyvet olvasd el. Nagyon nagyon jo!