Éreztétek valaha, hogy rossz anyák vagytok?

Éreztem már, de konkrétan az, hogy időszakosan folyamatosan annak éreztem volna magam olyan soha nem volt. Azt volt, hogy sírva, vagy nevetve mondtam neki, hogy "Jó hülye anyád van", de azért ez az érzés nem tartott sokáig. Ha valamit elrontottam próbáltam azonnal okulni. Az első lányom egy álom és azóta is az. Eleinte nem gondoltam, hogy milyen angyal, bár már akkor is értékeltem, hogy a többi gyerekhez képes nyugis volt és az is, lassan 5 éves. Nála olyan apró hibákat követtem el, amiknek jelentőségük igazán nem volt, inkább bénázás volt. Olyankor előfordult, hogy rosszul éreztem magam, amiért rajta gyakoroltam, mellette tanultam meg a dolgokat, de mivel boldog baba volt, ezeket a dolgokat annyira komolyan nem vettem.

Aztán amikor 2 éves volt megszületett a második lányom. Na ő... Nehéz leírni, hogy mennyire pörgős és akkor ez a szó még nagyon nem írja le, hogy milyen is ő. Akaratos, hisztis, rossz alvó. Mindig is ilyen volt. Kötözködik más gyerekekkel és a nővérével, imádja nézni, hogyha engem felhúzhat (ezért is próbálok nem így reagálni). Mellette ezért fordult elő, hogy rossz anyának éreztem magam, mert úgy éreztem nem jól reagálom le a helyzetet.

Kiabálni soha nem kiabálok velük, nem is tettem, ráütni még egyikre sem ütöttem, még a fenekükre sem. Emiatt (ismerve magamat) rossznak érezném, tudom más nem, de tudom, hogy én igen. Pedig a kicsi lassan 3 éves, és még most is csinálja azt, hogy éjszaka felébred és közli, hogy nem álmos. Mondjuk ez a mondat különösen jó, amikor negyed kettőkor éppen miután lefeküdtem, 10 perccel utána közli. Nehéz eset a kisebb, de próbálok úgy viselkedni éjszaka, álmosan is, hogy másnap ne kelljen bánnom a viselkedésemet.