Mit lehet tenni, ha az anyuka a válás után ellenséges, és féltékeny rám? Konkrétan a gyerekek előtt esik nekem

#39

Nem mindegy, hogy mindezt úgy, hogy a nő is ki van elégítve az ágyban, apuka kiveszi a részét a házimunkában, foglalkozik a gyerekekkel, nem sajnálja a pénzt arra, hogy a felesége igényes legyen, vagy csak dögleni jár haza, de kell a terülj-terülj asztalkám, lehetőleg ne vegyen ruhát, sminket, semmit, de legyen toppon és tartsa oda a lukat, ha éppen hiánya van.

Mert ez alapján dől el, hogy igazad van-e, vagy sem. Nagyon nem mindegy.

Szerintem nagyon félreértettetek. Nem vitatkozni akarok. Az a férfi, aki azért, és kizárólag azért hagyja el a feleségét, mert újdonságra vágyik, egészen más kategória, és higgyétek el, sokkal ritkább, mint hisszük. De van ilyen is, jellemzően ők elhagyják a második, harmadik, akárhányadik nőjüket is, akik mellett szintén szimultán még legalább egy szeretőt is tartanak.

A másik típus, aki csak dögleni jár haza, a feleségétől mindent sajnál, csak a munkát nem. De őszintén: ezeket a szemétládákat a nők választották. És ha csak később is derült ki, hogy ilyenek, pénzen kívül mit veszít az, akit egy ilyen alja otthagy? Nevelheti egyedül a gyerekeket, ahogy addig is tette:(

Aki azt írta, hogy az ilyen mentalitást, mint amivel én is rendelkezem, büntetni kéne, annak üzenem, hogy sokáig én is így gondoltam. De 1. az, hogy vannak olyan hisztis, ápolatlan, lusta és még anyának se jó nők, akiket nem hagynak el, az biztosan nem jelenti azt, hogy bármelyik férfi boldog lenne egy ilyen nő mellett. Ezer oka lehet, hogy nem hagyja el, de biztosan nem az, hogy boldog mellette.

2. Egyáltalán nem kell belepistulni abba, hogy egy férfi ne hagyjon el. Nőnek kell maradni, és kész. Az a férfi, akinek ez fontos és értékeli, és már benőtt annyira a feje lágya, hogy egyébként családban akar élni, nem pedig virágról virágra szállni (mert azokon nem lehet segíteni, de azokkal nem is szabadna összeházasodni), annak ennyi elég szokott lenni. MÉg nem láttam olyan férfit, akinek ha választania kellene a fényesre suvickolt konyhapadló vagy egy őt mosolygósan fogadó feleség között, az a fényes padlót választaná. Erre meg szerintem a lelke mélyén minden nő vágyik is, belenézni a tükörbe, vagy végignézni magán, és jó érzéssel gondolni arra, amit lát, és ami ennél sokkal fontosabb, hogy jól érezze magát.

Három gyerek mellett se nem edzek, mert tényleg nicns rá időm, se nem járok kozmetikushoz, sehová az égvilágon, csak a hajamat tudom igazíttatni kéthavonta, és egyáltalán nem tudok minden nap sminkelni, de fésülködni igen, és mire hazajön a férjem, a büfifoltos póló helyett biztos, hogy normálisat veszek fel, a háztartás néha romokban, vacsira többször van hideg étel, mint főtt, de az biztos, hogy ha megjön a férjem, akkor arra van időm, hogy 5 percig csak rá figyeljek, mi esne jól neki, és nem zúdítom rá, mint egy fúria, hogy milyen vacak napom volt, mert..... pedig sokszor van vacak napunk. Nem tartom magamban sem, nem fojtom el, el fogom mesélni később, este, nem vagyok sem áldozat, sem mártír, sem cseléd, csak nagyon nagy igyekezettel igyekszem a társa maradni, az a nő, akit elvett, akit érdekel, hogy milyen napja volt. EZ napi 5-10 perc teljes odafordulás a férj felé, és egy nagyon normális, nagyon rendes férjnek ebből több megmarad, mint abból, hogy el van-e mosogatva.

Nyilván az ő döntése, hogy velem marad-e, nincs tuti módszer. De a lealjasulás, kicsinyeskedés ahhoz biztosabb út, hogy egyedül maradjunk.

Ne haragudj utolsó, de ez annyira úgy jön le, hogy a férjed csak azért nem lépett le, mert összeszedted magad. Nem azért, mert szeret és értékeli meg becsüli, hogy 3 gyereket szültél neki, akikről az év 365 napján napi 24 órában gondoskodsz. Mert mondjuk az nagyobb súllyal esett latba, hogy szereti a gyerekeit, és felelősséget érez iránta, hogy ne egyedül neveld őket nyomorogva, a gyerekek pedig ne érzelmi mínusszal induljanak az életben. De nem, azért maradt mert tiszta póló van rajtad és napi 5 percig csak rá figyelsz. Csak azért ne maradjon velem a férjem, mert tiszta ruha van rajtam, hanem mert szeret, és elviseli ezt az élethelyzetet, hogy gyereket nevelünk és gondozunk, és elfogadja, hogy nem tudok és nem is akarok mindig top lenni..

Arról nem igazán írsz, hogy a férjed mit rak bele ebbe az egészbe.

Mindannyian mást várunk el a férjünktől, és ez így van jól. Amit én elvárok, azt mindent megtesz: túlórázik, ha itthon van, játszik és foglalkozik velük, néha elbviszi a két nagyot, hogy tudjunk kicsit kettesben lenni a nemrég születettel, a benti házimunkát én végzem, de a kertben mindent ő csinál, ami nem kevés munka. Esténként filmet nézünk, ha sikerül (nyilván nem jön össze mindne este, ez például a kisgyerekes léttel jár). Ad magára, és észreveszi, ha én is.

Én nem tudok teljesne egyetérteni azzal, hogy jobb lenne, ha biztosan csak azért maradna velem, mert jó anyja vagyok a közös gyerekeinknek és becsüli a munkámat. nem tudom, hogy mi jobb. És talán attól is függ, hogy ezt hogyan ítéljük meg, hogy annak idején miért házasodtunk össze. Mi azért, mert megtaláltuk egymásban a társat testi-lelki értelemben. A gyerekeink születése felmérhetetlen értékű pluszt hozott a kapcsolatunkba, de őszintén leírom, azzal együtt, hogy az életemet adnám értük, nem ők tartanak össze minket, nem csak ők az életünk értelme. És egyszer ki fognak repülni. Akkor azért maradjon majd velem, mert a múltban nagyszerű anya voltam? Nem jobb, ha nyilván öregedve, de mindig egy nőies nő és a társa maradok, az akit elvett annak idején? Ha ezt megkapja, és értékeli, az valóban kizárná, hogy tiszteli az odaadásomat a gyerekek iránt? Csak kérdezem.

Másképp is megfogalmazódott bennem a kérdés: az alap, hogy egy férj, egy apa felelősséggel tartozik a családja iránt és ennek tudatában is van, szerint hoz döntéseket. De az miért jobb, ha kizárólag felelősségtudatból nem hagyja el a családját (és amint kirepülnek a gyerekek, már talán elhagyja, ha csak ez tartotta vissza), mint az, ha azért marad, mert nincs is kedve menni, mert vonzódik a feleségéhez, és még mindig megvan köztük az, ami kettejüket összetartja?

Miért szégyen az, ha egy házaspárt nem az anyagi érdek tart össze, hanem a férfi-nő között lévő társi kapcsolat? Nem is értem.

39

Szerintem az nagyon szomorú, ha valaki 2-3 gyereket szülve (közös megegyezéssel,tervezett gyerekeknél főleg) még ,,hálás" kell legyen a párjának, hogy az megtartva a házassági ígéretét, akkor is kitart ha a másik épp nincs a toppon.Mert a jóban rosszban ígéretével házasodnak az emberek.

Abban egyet értünk, hogy azt viszik akit lehet.De ez sem biztos, hogy az asszony hibája.Ismeretségi körünkben volt olyan férj aki már az esküvőn a wc-be du..t a tanút és vagy 20-30 csajjal csalta meg a feleségét pár év alatt, míg közbe lombikra jártak,hogy közös gyerekük legyen és határozottan szép,igényes nő volt a párja.Aztán mire gyerek lett meg borított az egyik szeretője, mert megsértődött amiért a másik szeretőhöz többször járt és hanyagolta...Nem hiányzott semmi más az ismerősnek, mint a változatosság, egy nő meg nem tud 100 féle lenni ha megszakad sem.(ez csak egy példa).

Abból amit a kérdező leír a férjről simán ebbe a leírt kategóriába sorolom.Más ha elmúlik az érzés és bár fájdalmat okoz a másiknak ,de a kilépés mellett dönt és más mikor szándékosan még bele is rúg és kiröhögi, holott évekig együtt élt vele.Ez a férfit inkább minősíti(a szeretőt meg az, hogy vele együtt röhög) mint a volt feleséget.

Ahogy valaki írta, a hűség döntés kérdése én is ebben hiszek.A kérdező párja meg inkább szeretőt keresett és ami időt a felesége és gyerekei társaságába tölthetett volna, azt inkább másvalaki vaginájába fektette...

47-es: alapvetően teljesen egyetértünk.

Az én konkrét esetemben, amennyire elhagytam magam, és itt nem elsősorban a külsőségekre gondolok, hanme nagoyn sok más szempontból is, ha nem is hálát érzek, mert nem hagyott el a férjem, inkább úgy fogalamzok, hogy ha nem lenne olyna jó és családját szerető ember, amilyen, már elhagyott volna. Nem akarom részletezni, de lett volna rá oka, vagy legalábbis sok haosnló esetben a férfi azt az utat váalsztotta.

Alapvetően viszont nem gondolom, hogy hálásnak kell lenni a házassági ígéret betartásáért, csak azt, hogy egyszerűen jobb érzés, ha nem csak azért marad, mert anno megígérte, hanem mert fel sem merül, hogy menjen, mert jó együtt neki is, nekem is. Hogy konkrtéan mi a jó, az minden párnál mást jelent. Nekem iszonyatosan sokat dob a hangulatomon, hogy mennyire vagyok összeszedett a külsőmet illetően, a hangulatom meg az egész családra kihat, tehát nekem ez egy fontos lépés ahhoz, hogy jó legyen ide hazajönni nekem is, a férjemnek is, a gyerekeknek is.

Másnak meg más kell ehhez, hobbi, barátnőkkel való találkozás, művelődés, színház, olvasás, kertészkedés, akármi. Nem az a fontos, hogy mi,hanem hogy meg kell adni ezt magunknak ahhoz, hogy aztán mi tudjunk adni könnyedén, nem mártírként, nem cselédként.

Nagyon elkanyarodtunk a témától.

Erre a konkrét esetre, amiről a kérdező ír: a férfi az én szemeben egy nagy nulla, akiért elképzelhetetlen hogy lehetett belemenni a szerető-szerepbe, de akiért volt feleségként sem ejtenék sok könnyet. Mármint a személye miatt. Viszont az anyagi nehézségek és a túlterheltség nyilvánvalóan megtépázzák az embert ilyen helyzetben.

Viszont ha nem egyedül akarja a volt feleség leélni az életét, előbb vagy utóbb a következő kapcoslat kialakítására kell koncentrálnia, és ahhoz össze kell szednie magát nőként is. Hiába hangzik csúnyán, ez az igazság. A nő pedig nem csak vonzó külsőt jelent, hanem mentalitást, viselkedést.

A kérdezőt nem minősítem, a szerepe ebben a történetben felcserélhető bármely másik céltudatos, nem túl lelkiismeretes, kissé egysíkúan gondolkodó nő szerepével, azért írtam, hogy ha ő nem vitte volna el ezt az embert, elvitte volna más.