Mi a helyes szülői lépés ha az iskolában testileg/lelkileg bántják a gyerekünket?

Ha bántják az iskolában, akkor első körben a tanárral fontos beszélned, hiszen ő van ott a gyerekekkel, ő tudja kezelni a helyzetet. Ha ez nem sikeres, lehet fordulni az igazgatóhoz, a bántalmazó gyerek szüleihez, de tapasztalatból mondom, ahol a tanító nem partner, ott kvázi mindegy, mit csinálsz, mert az igazgató nem fog bent ülni, a szülők meg vagy komolyan veszik ezt, vagy nem.

Amennyiben nem sikerül ezt megoldani, intézményváltás. Nagyon sokat foglalkoztam a bántalmazás témakörével, és a pszichológus véleménye egyezik az enyémmel: Az új környezet sokkal kevésbé megterhelő, mint a bántalmazás. Nem szabad félni attól, hogy máshová kerül a gyerek, mert sok esetben ettől csak a szülő tart, a gyereknek viszont megváltás.

Még valami: Sosem buzdítanám arra, hogy üssön vissza. Egyrészt az erőszak ellen nagyon következetlen és rossz példa erőszakra biztatni, másrészt nem, egy gyerektől nem várható el, hogy kezeljen egy ilyen konfliktust, ez a felnőttek dolga még kisebb korban.

Tehát első körben igyekeznék megszüntetni az okot, és ha máshogy nem megy, iskolát váltanék.

Mi is ilyen kisfiú szülei vagyunk.

Első osztály első napjátók fogva két fiú piszkálta a fiamat a magassága miatt. Nem szalajtós, így éppen 6 évesen 4 naposan kezdte a sulit 7-8 éves nagyobb fiúk között. Volt akire azt hittem felső tagozatos.. rászálltak a fiamra elsőnek szóban bántottak, utána tönkre tették a ceruzáit, rugdosták. Hiába mentem már az igazgatóhoz, a gyerekek szüleihez semmi sem történt. Félévkor sulit váltottunk ahol több vele egykorú volt, nem ilyen 7-8 éves elsősök.

Az első suliban szerzett pár ismerőstől hallottuk miután elmentünk újabb célpontott találtak.

Neked kell lépned ha a tanárok semmit sem csinálnak

A kérdésedről az merült fel bennem elsőként, hogy vajon mire gondolsz: a gyerek vagy a tanárok által elkövetett bántalmazás érdekel?

Mivel úgy látom, mindenki a gyerekek közti konfliktusokról ír, most én is erről írok.

A fiamnál alsóban volt az osztályában két gyerek, akik elég vadak voltak, amit nem értett. Mivel úgy neveltük, hogy még a csúfolódás sem „normális” dolog, és hogy verekedni sem szabad, egy ideig a „kerüld el” elvvel próbálta magát megvédeni, de persze ez nem működött.

Ahogy az sem, hogy szóljon a tanítónőknek, mivel azok konkrétan le***ták a gyerekek közti konfliktusokat (kizárólag az érdekelte őket, velük szemben legyenek a gyerekek „problémamentesek”, hogy egymást ölik, az tök rendben volt szerintük). Persze beszéltem a tanítónőkkel, de a vállukat vonogatták, mondván, ilyenek a fiúk.

A gyerek szüleivel is próbáltam beszélni, de semmi nem változott.

Mivel viszont szerintem a normális fiúk nem olyanok, hogy „poénból” hátbarúgják a másikat, ha elmegy mellette a folyosón, eljött egy pont, amikor azt mondtam a fiamnak, oké, ha még egyszer Pistike megüti/-rúgja, akkor üssön vissza.

Nem örültem, hogy ezt mondom, de tényleg nem láttam már más megoldást. Így eshetett, hogy a fiam egyik nap azzal jött haza, hogy „földre vitte” Pistikét, ráguggolt, és megmondta neki, ez lesz, ha folytatja a bántását. S milyen érdekes, Pistike a következő 3 évben (míg egy osztályba jártak) nem bántotta a fiamat – illetve csak egyszer, de akkor megint kapott tőle.

Nem vagyok erre büszke, és nagy mázli, hogy elég nagy növésű a fiam, így nem okozott gondot neki az agresszor megregulázása. Hozzátartozik az ügyhöz az is, hogy ez a verekedés annyira távol áll a személyiségétől, hogy elég sokáig gyakran emlegette, látszott rajta, hogy fel kell dolgoznia.

És nem lett belőle „vadállat”, azóta sem bánt senkit.

Szóval én nem értek egyet azzal – amit magam is sok évig gondoltam –, hogy az erőszaknak sosincs helye, lehet olyan szituáció, olyan szerencsétlen sérült lelkű gyerek, akinél csak az jön be, ha látja, hogy a másik lenyomhatja.