Mit kéne csinálnom a fiammal?
Jövőre lesz végzős gimiben. Orvosira szeretne menni, aminek minden anyagi nehézség ellenére nagyon örülök, és büszke vagyok rá, hogy ilyen szép hivatást választott. Bőven képes is lesz erre.
Csak az önbizalmával vannak gondok. Minden évben az évfolyamában éltanuló volt, gyakorlatilag komolyabb erőfeszítés nélkül, mégis folyamatosan azt tapasztalom rajta, hogy kétségbe vonja a saját képességeit, és minden sikerét a körülmények pozitív összjátékának, a szerencsének tulajdonítja, nem pedig annak, hogy tehetséges és megdolgozott érte.
És nagyon fél az egyetemtől, hogy nem lesz majd képes rá. Azt tudni kell, hogy nekem (az édesanyja vagyok) az édesapám orvos volt, és kifejezetten azért döntött így a fiam, mert "Láttam, milyen csillogás volt a papa szemében, mikor a munkájáról beszélt nekem.".
És apu szerint bőven képes lesz rá, és úgyis minden segítséget meg fog kapni tőle is, szóval abszolút nem kell aggódni. Ami miatt viszont ő is nagyon aggódik, az az önbizalma. Mert szerinte oda azért kell az, hogy higgyen benne, hogy képes erre vagy arra.
És nem tudom, hogy mit kéne csinálnom a fiammal. Mióta megszületett, mindent elkövettem, hogy az önértékelése egyrészt reális legyen, másrészt legyen hite önmagában. De kiskora óta hihetetlenül félénk, kamaszkorában még arra is nehéz volt rávenni nyáron, hogy rövidnadrágot vegyen fel, mert meg fog sülni a hosszúban. Ha mi rontottunk valamit el a férjemmel, akkor legalább tudom, és el tudjuk neki mondani, hogy elb**ztuk. De nem tudom, hogy ez a mi hibánk-e vagy nem. A férjem szerint olyan szempontból mindenképpen a mi hibánk, hogy régen el kellett volna már vinnünk szakemberhez, amiben teljesen igaza van.
De apunak is volt egy érdekes gondolata. Szerinte ilyen szempontból mi nem hibáztunk a nevelésében, és az egész normalizálódni fog akkor, mikor egy hatalmas kihívást sikeresen vesz majd. Mert eddig nem nagyon volt előtte nagyon nagy kihívás. Érzelmi kihívásokkal persze a lehetőségeinkhez mérten szembeállítottuk, hogy merje kimondani, ha hibázott, merjen akár nekünk is nemet mondani, merjen beszélni az érzéseiről. Ezekkel nincs is gond, egy végtelenül intelligens, belátó és mély érzésű pasi lett belőle.
De nyilván sosem voltunk erőszakosak, hiszen egy bizonyos kor után vannak dolgok, amihez semmi közünk.
Ti mit tennétek?
válasza:
válasza:Jaaa, hiszen az arra nevelés, hogy merjen felelősséget vállalni magáért, merjen az érzéseiről beszélni, abszolút nem arra vall, hogy érzelmileg nem neveltük.
Nem féltettük túl.
És veszekedett velünk rendesen. :D Az öregapjával meg hajjaj... Azok voltak még csak veszekedések.
Illetve ahogy egy előttem szóló is írta, az, hogy támogatjuk, nem jelenti, hogy túlféltjük, és hogy nem tudja egyedül megoldani a gondjait. Dehogynem tudja. Millió+1-szer megoldotta anélkül, hogy bármit mondtunk/tettünk volna, és láss csodát: nem fejlődött az önbizalma.
Oké, a nyakamat rá, hogy az itt írok többsége van olyan arrogáns, hogy olyan hülyének néz engem, hogy nem gondoltunk még erre, de akkor most nyilvánvalóvá tenném, leszögezném és az erről való vitát lezárnám: gondoltunk rá, hogy túlféltettük, átrágtuk, és rájöttük, hogy erről szó sincs. Nem féltettük őt túl.
abszolút arra vall*
Elírtam. :D
válasza:Mióta az eszemet tudom félénk, visszahúzódó, önbizalom hiányos ember vagyok.
Mégis értem el sikereket. Van diplomám, felső vezető vagyok egy cégnél 19 éve.
Az én meglátásom az, hogy aki olyan beállitottságú egy bizonyos szint fölé nem tudja emelni az önbizalmát.
Én például azt hittem 40 éves koromra, 2 gyerekes anyaként rendelkezni fogok kellő önbizalommal....de mégsem.
A kérdésre válaszolva: ha nagyon akarja a fiad, képes lesz végigcsinálni! Egyedül! Ha nem, akkor pályát módosít.... Ennyi.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!