Miért ilyen nehéz találkoznom vele? És miért erőlteti ezt nekem mindenki?

Az anyukám lassan fél ève, hogy elhunyt. Elég váratlanul távozott tőlünk ès nekem még nem igazán sikerült feldolgoznom, hogy nincs többé. Mindenki azt mondja, hogy majd idővel jobb lesz de egyenlőre még elég nehéz. Nem igazán szoktam erről senkivel sem beszélni, pedig tényleg mindenki támogat, apu a nagyszüleim, barátok, rokonok stb. Tudom, hogy mindenkinek nehèz ès azt is, hogy most össze kell tartanunk, de egy valamit kèptelen vagyok megtenni.

A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy mióta az anyukám meghalt, nem mertem az ikertesvérével találkozni. A nagynéném nagyon de nagyon hasonlìt az anyukámra, külsőleg és természetileg is, mindig jó volt közöttünk a kapcsolat, olyan igazi belevalò nagynèni, akinek mindenről be lehetett számolni. Most viszont fèlek talàlkozni vele, nem tudom milyen èrzès lenne? Hiszen ő olyan mint amilyen anyu volt...olyan és mégsem :( attól félek, hogyha meglàtom felszakìtanà azokat a sebeket, amiket akkor èreztem amikor anyu meghalt. A többiek szerint gonosz vagyok, hogy ennyire kizàrtam a nagynènèm az èletemből, mert nem vagyok hajlandò talàlkozni, beszèlni vele. Mert mennyivel könnyebb lenne. De egyszerűen nem megy, tudom, hogy ezèrt nem ő a hibàs, de nem vagyok kèsz erre. Valòban ennyire gonosz lennèk? Vagy én reagàlom tùl? Tènyleg megteszek minden tőlem telhetőt, eltűröm a sajnálkozò nèzéseket az utcán vagy végig hallgatom azoknak az embereknek a sajnálkozásat/együttérzését akiket nem is ismerek, pròbálok erős maradni apu előtt, vègig hallgatom a nagyim meséit és törtèneteit anyuròl de ùgy èrzem, hogy nem megy ès hogy elèg volt. Sajnálom, ha hosszù lett, de egy kicsit jobb, hogy kiìrtam magambòl ezt.

17L