Szerintetek normális, ha valakinek lenne rá lehetősége, de nem engedi, hogy 3-4 éves korig más vigyázzon a gyerekére a férjén kívül? Akár 1-2 órára se.

Miért ne lenne normális? Komolyan nem értem.

Ha nincs szükségem rá, miért bíznám másra?

Első gyereknél soha egyszer sem volt szükségünk külső segítségre, míg kicsi volt.

A nagyik unokáztak, ha mi elmentünk hozzájuk vagy ha ők látogattak el, de ennyi.

Ha valamit intéznem kellett, vigyázott rá az apja.

Nem voltunk gyerek előtt sem eljárkálósak, romantikázni tudtunk altatás után is.

Először akkor lett igényünk segítségre, amikor vártam a másodikat és egy-egy hosszabb vizsgálatra nem szívesen vittem a "nagyot", aki akkor már 3,5 éves volt. Ha nem tudott elszabadulni a férjem, ilyenkor jött egy nagyi.

Én ilyesmi vagyok, pedig nem így terveztem terhesség előtt.

Szülés után totál megváltozott az értékrendem és a világszemléletem, innen nézve irdatlan hülyeségeknek tulajdonítottam jelentőséget még a gyerek előtt, de mostmár érzem, mi a fontos az életben.

Természetesen az apukája vigyázhat rá, és vigyázott is már többször több órára, de amúgy nincs rá igényem, hogy lepasszoljam. 1,5 éves, mindennap egy csoda vele, elképesztő az a folyamat, ahogyan fejlődnek a picik. Nem akarok lemaradni semmiről.

13, persze, kár hogy ez szembemegy minden pszichológiával. :)

A gyerekek egészséges fejlődéséhez az első három évben a szűk családon kívül semmi sem szükséges. Ha az apja-anyja szeretetteljes kötelékében nevelkedik, nem pedig kézről kézre jár, az pont az önbizalmát alapozza meg. ;)

Senki nem azt mondta, hogy kézről kézre jár. Az extrém. De az is extrém ami a kérdésben elhangzott, hogy 3 év alatt nem volt olyan, akivel a gyerek bizalmi kapcsolatot alakított/alakíthatott ki az anyján és apján kívül (pl nagyszülőkkel, keresztszülővel, nagybácsi/nagynénivel) és biztonságosan megtapasztalhatta, hogy mikre képes az anyja nélkül. Nem egy idegennél való otthagyásról van szó, hanem egy biztonságosan felépített kapcsolatról, amiben a gyerek is biztonságosan érzi magát. Hogy erre nem adnak lehetőséget a szülei, azt tartom hogy igenis tud káros lenni. És mindezt úgy, hogy mi a kötődő nevelésben hiszünk, válaszkészen próbálunk fordulni a lányunk felmerülő igényei felé. Ám szem előtt tartva hogy mi az ami a segíti őt a fejlődésben.

Az meg ha egy anya összekeveri a saját igényeit a gyerek igényeivel, az is okozhat ilyen jellegű problémákat. Felmerül a kérdés hogy az anya miért nem képes elválni a gyerekétől, miért nem képes megbízni senkiben. Egy ilyen anya meg végképp nem egy önbizalommal teli gyerek nevel ebben az esetben, mert saját belső vívódásai kihatnak.

16, belemagyarázás.

A kérdés csak pár sor, semmi ilyesmi nincs benne, kitöltöd a sztorit a saját kitalációiddal.

Nálunk se vigyázott rájuk senki ilyen kicsiként. De ez nem jelentette azt, hogy senkivel nem találkoztak volna, azt meg végképp nem, hogy ne lett volna az életükben nagyszülő.

Mondjuk "csak" kettő és nem napi-heti szinten, mert a nagypapák már nem élnek és a meglévők nem túl egészségesek, de ez is pontosan kétszer annyi nagyszülő, mint amihez nekem szerencsém volt.

Az apjukkal egyenlően veszünk részt az életükben, egyik gyerek se volt durván anyás soha. Az önbizalmukkal aztán semmi gond azóta sem.

Nincs mindenkinek szüksége felnőtt programokra.

3 éve nem szilvesztereztek, nem mentek moziba, nem mentek termálfürdőbe, nem mentek este barátokkal kimozdulni, nem mentek színházba, nem mentek koncertre stb.

Én bele is bolondulnék, de én baba előtt is csináltam ezeket. Ha valakinek erre semmi igénye (se a férjnek, se a feleségnek), akkor nem lesz káros senkinek.

Mit magyarázok bele? Hogy azt írja, hogy nem lehet mással a gyerek a szülein kívül? Sehol nem írtam, hogy azt gondolnám, nincs is kontaktja senkivel. Azt írom, hogy nem tapasztalhat meg olyan dolgokat, amit csak akkor tudna ha pl nagymamával vagy bébiszitterrel maradna otthon, anya, apa nélkül.

Az meg szintén szövegértelmezés, hogy azt írom: "Szélsőséges esetben a gyerek annyira elhiszi hogy az anyja nélkül egy lépést sem tud tenni, hogy a későbbiekben komolyabb önértékelési gondjai lesznek." Nekem meg erre van példám, nem is egy családból. De lényeg, hogy nem azt mondtam hogy ha ez van, biztos ez lesz, hanem hogy lehet. És sokan túltolják a helikopterkedést és/vagy a saját igényeik összemosását a gyerekével

18, kb. 15 éve még egyetemistaként szilvesztereztünk utoljára házon kívül, kb. abban az évben, amikor összejöttünk. És örülök, hogy azóta nem "kell" mennünk, mindig utáltam.

Azóta nekünk a jó szilveszter = jó kaja, jó pia, jó film, szex. Kipipálva most is. ;)

Az ezek előtti délutáni "mulatságba" pedig már aktívan részt vett a két gyerek is.

A többi: covid óta a közösségi szórakozás erősen átértékelődött. Moziba akkor se vágynék, ha lenne valami jó film, amire ne tudnék várni egy-két hetet mire beszerezhető otthonra.

De nagyon eltértél: ezek nem a gyerek igényei. Ezek egy extrovertált szülő igényei, ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradhasson, amivel semmi gond nincs.

Viszont a körészőtt ideológia hamis, csak önigazolás. Azzal magyarázod, hogy a gyereknek teszel jót, sőt, azt állítod, hogy rosszat teszel, ha nem bízod másra,

pedig csak arról van szó, hogy el se tudod képzelni, hogy egy szülőpár a gyerekei körében is ki tud kapcsolódni. Hogy elég neki a fektetés utáni magány és felnőtt program.

Ha tippelném kellene, te is azok táborát erősíted, aki egy nyaralásról se tudja elképzelni, hogy jó lehet gyerekkel együtt.

(Egyébként nálunk a kisebb is már 3. Nyilván van mással is, hisz közösségbe jár. Semmilyen negatív maradandót nem okozott, hogy "szegény" 3 éves kora előtt 90 %-ban a szüleivel, testvérével volt. Velük kirándult, járta be az országot, és külföldön is többször megfordult, tágítva a világát. Ült repülőn, tengerjárón, látott várakat, kastélyokat, mászott hegyet, járt múzeumban, koncerten. Egyedül pedig max. párszor pár órát a nagyijával.)