Mikor éreztétek, hogy a gyereknevelés rossz dolog és nem ezt akartátok? Már az első perctől?

Tartósan, huzamosabb ideig sosem éreztem ezt. Mélypont néha van, mikor nagyon elszabadul a pokol, de nem tart sokáig.

Igaz, én nem félek magamra időt fordítani, amikor megtehetem, mert úgy gondolom, sokkal jobb a gyereknek is egy fél napot nélkülem (az apjával, nem a farkasok között), mint örökké egy kimerült, idegbeteg felmosóronggyal, aki valamikor az anyja volt.

De abban sem hiszek, hogy létezik olyan, hogy valakinek mindig rózsaszín tündibündi minden. Az festi magát vagy szed valamit. :D

Három gyerekem van, de ezt soha nem éreztem. Nem hiszek abban, hogy az az igazi "Anya", aki teljes önfeladással szolgálja a gyerekeit. Figyelek rá, hogy legyen "én" időm, és a párommal is tudjunk egymásra időt szánni. Nem várok vissza semmit a gyerekektől, nem azért adok, hogy kapjak, hanem mert szeretem őket.

Vannak nehéz időszakok, de szerető családom van, továbbá humorérzékem, és ez sokat segít. Továbbá nem hagyom, hogy mások mondják meg hogyan kell élnünk, vagy mitől vagyok jó szülő.

Attol senki nem lesz jo szülő,hogy mártírt játszik,csak a gyereket is tonkreteszi azzal,hogy folyamatosan erezteti vele,hogy "bezzeg o mennyi mindenről lemond" ..hidd el,van benne tapasztalatom...

En a harmadikat várom,soha nem éreztem eddig,hogy a gyerekneveles rossz lenne.Voltak nagyon rossz idoszakaink,de akkor kertunk segitseget szakembertől,aki segitett megtalalni a helyes iranyt,igy ezek a gondok is megoldodtak...

Ha valaki ennyire rosszul erzi magat a boreben es nem ker segitseget,akkor o nem is akar valtoztatni...igazabol "elvezi" a helyzetet...en nem szeretek szenvedni,es a boldogsagot valasztom inkabb helyette..felfogas kerdese..

Én max egy egy pillanat hevében érzem ezt.

Pl olvastam figyeljük a természetet mert a gyermeknek minden apro részlet hatalmas élmény és a szülőnek is megnyílik egy nagyobb világ, tudunk ujra örülni pl az avar ropogásának és együtt nevetni bla bla

Meg is fogadtam, ilyen mindenre nyitott igazi anya leszek.

De amikor bölcsiből hazafelémenet úgy hogy gyorsan aludni kell ebéd után mert időre megyünk akárhova és nem akarom ébreszteni, meg ugy alapvetően minden áldott nap hazafelé 10 másodpercenként megáll a gyerek, néz valamit, építkezés van,vagy teherauto parkol, vagy jé egy árok és föld, meg bogár, vagy kerítésen belül kutya, vagy tobozok, vagy ültetett növényzet az ut mentén, vagy sziklakert, vagy nyitva egy ház kertikapuja vagy valaki áll be a garázsba, vagy jé kavicsos talaj vagy vizes kút vagy tűzcsap...nem sorolom.mindig megáll.

És ott tartok ahol soha nem akartam, szajkozom hogy gyere már, menjünk már, haladjunk már, majd du megnézzük, jövünk még erre, nekem az nem vicces, a végén már nyafogok tehetetlenségemben mint egy óvodás, hogy haza akarok menniiii.

Ha mindez meg rossz passzban ér, még istenesebb az egész, sírni tudnék, nem akarok sétálni, menjünk már, én ezt nem bírom, feladom, nem tudtam, hogy ilyen lesz, dramatizálom, hogy ez a legboldogtalanabb nyaram..

És másnap uj nap, újult erővel mehetünk a bölcsibe..

6-os vagyok.5-ösről jut eszembe hogy erről is olvastam, valahogy ugy volt leirva hogy a kisgyermekek csak kicsik és nem hülyék tudják nagyon jol hogy a szülőnek áldozat vagy nehezére esik az ő kis világukban szerepet vállalni és ez nagyban kihathat az önbecsülésükre.ezt is mehfogadtam hogy á én nem leszek ilyen szülő együtt fogunk játszani, kacagni.

A gyakorlat meg merőben más.ideig oráig megy ugyan de alapvetően nem.

Kb minden irományra meg okosságra én vagyok az ellenpélda, pont aki tele volt hatalmas vággyal hogy a gyermekért mindent.ja.meg is álltam vele bogarakat nézni, de ugy századjára már nem megy :(

Nem mondom,hogy megbántam, mert esküszöm,hogy nem. Inkább úgy fogalmaznék,hogy most a mélyén vagyok a gyereknevelésnek. 9 hónapos a Kicsi, a Nagy 4,5 múlt. Én a gyerekek mellett dolgozom itthonról. Van egy nagypapa, és egy nagymama. Mindkettő aktív még, annyi talán a szerencse,hogy vállalkozók és néha tudják úgy igazítani a hetet, hogy tudjanak segíteni. De nem minden héten.

A Nagy most ráadásul iszonyatosan dacos lett. Minden nap csak a "nem", meg a "de,ha" jön ki a száján, úgy 200-szor.

És nem nem hazudok, igenis hiányzik,hogy a férjemmel mondjuk egy éjszakát kettesben akár csak aludjunk úgy,hogy a Kicsi nem ébred meg legalább 3-szor. Vagy,hogy elmenjünk kettesben valahova.

Most pl. elég nehéz két heten vagyunk túl. Két hete hétvégén megtörtént, ami szerintem 10 évig nem, anyósom elvitte mindkét gyereket két éjszakára Bp-re a Keresztanyjukhoz. Péntekre nekem a barátnőmmel lett volna program, akinek a gyereke beteg lett, így persze maradtak ők is, meg én is itthon. Férj péntek-szombat munkahelyi sportnapon volt. Gondoltam, sebaj, szombat este elmegyünk vhova (egyszer voltunk így, 9 hónap alatt). Erre a sportnapon úgy kiment a lába,hogy járni sem tudott két napig. Na puff. Nem mondom,hogy nem sírtam egy kicsit, hogy 100 évben egyszer nincs egyik gyerek sem, és itthon kell ülni.

No sebaj, múlthétvégén akarta a férjem pótolni. Anyósom igaz mondta,hogy csak úgy tud rájuk vigyázni,ha eljön és éjszaka hazamegy, mert reggel indulnak kirándulni. Ez is olyan, legalábbis nekem,hogy már úgy engedi el magát az ember, mert nyilván nem "illik" mondjuk hajnali 1-kor hazaérni. A lényeg,hogy a férjem barátjának közben megszületett a lánya, és persze mikorra tette a tejfakasztót szombatra. Muszáj volt menni, a srác anno a fiamnál a családi nyaralásról jött egy nappal hamarabb haza a tejfakasztó buli miatt. Annyit sikerül elérnem,hogy a barántőmmel 10-ig beültünk sörözni. 8-tól. És egy olyan jó hangulatú beszélgetést kellett megszakítani,hogy megszakadt a szívem.

És csak ültem itthon,amikor anyós elment, és azon agyaltam,hogy 8-9 havonta egy-egy lazulós este miért lett luxus? Persze reggel, amikor felkelünk és ott vigyorog a két kis "tötyi" az ágyunkon, akkor meg tele van az ember szíve szeretettel és örömmel.

A lényeg,hogy az élet minden pillanatában nem érzem úgy,hogy hú de nagyon ezt akartam! :)