Hogy küzdjem le az agressziómat?

Szuper, hogy felismerted a problémát, de önmagában kevés. Ha gyerekkorod óta fennáll, akkor magától biztos nem fog megszűnni.

Mindenki érzi néha vagy gyakran, hogy tehetetlen dühében úgy odacsapna, de az emberek nagy többsége szerencsére felnőtt korára megtanul önmérsékletet tanúsítani és nem teszi meg. Nálad ez valamiért nem alakult ki, ezért szükséges egy pszichológus! A segítségével biztosan minden rendbe jön, de mindenképp keress fel egyet, nehogy később még rosszabb legyen, ahogy más is írta. Sok erőt (lelkit:) és kitartást neked!

Máskor is el szoktam mondani gyermeknevelési kérdéseknél (tehát nem kifejezetten a kérdező személyére szabott a válaszom, hanem általános), hogy a sikeres gyereknevelés egyik titka, hogy a nevelő (a felnőtt) egyre mélyítse az önismeretét, és ennek mentén is fejlessze önmagát, mert ugye a szülő "modell értékű", a kisgyerek utánzási mintáinkat egyike, másfelől meg, mint te is tudod, ha jobban érted önmagad, az önkontrollod is ideálisabbá válik (bár helyzetfüggő is lehet), ami ugye a gyereknek is jobb.

A másik titok az egyes gyermekkorosztályos megismerése, ugyanis minél kisebb gyerekekről van szó, annál hasonlóbbak egymáshoz (avagy annál kisebbek az eltérések közöttük, ha úgy tetszik). Egy 2 éves igazán picike még, neked is ajánlom a pedag szakokon kötelező, amúgy elég hétköznapi nyelvezettel, mégis tudományos igénnyel megírt, tapasztalatokon, és kísérletek során alapuló szakkönyvet:

Mérei-Binét: Gyermeklélektan.

A tartalomjegyzékből kikeresed a problémát (pl beszédérés, dackorszak stb), illetőleg a korosztályt. Bár nem ennyire merev, kategorizált a tartalomjegyzék. De ki lehet igazodni elég jól.

A kis könyvtárak is általában többet tartanak ebből a szakkönyvből. Bár vizsgaidőszakban átmenetileg meg szokott csappanni a kivehetőek száma.

Még valami, egyik távoli kollégám remek összefoglalóját szoktam gyakran idézni itt, a dackorszakról:

"Hogyan tudunk optimálisan hozzáállni a dackorszakban (1-3 éves kor között, változó, ki mikor eközött) levő gyermekhez? Lássuk:

ha lényegtelen dolgokat nem tiltunk meg;

vagy úgy fogalmazunk, hogy a tiltás el is hagyható, például: "Tedd le a fényképezőgépet!" (Azt mondjuk, hogy mit csináljon, ne azt, hogy mit ne!);

ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adok, hogy a gyermek presztízsveszteség nélkül visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést. Például: "Az a papa tolla!";

ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt;

nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árassza el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot;

ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.

(Ellenkező esetben a dackorszak tartóssá válhat, vagy egyre nagyobb erővel vissza-visszatér.)

Utasításokat ne általánosságban adjunk (például ne rosszalkodj), hanem fogalmazzuk meg, mit várunk.

A személyes példa a legösztönzőbb hatású.

Legyünk következetesek abban, amit kívánunk tőle.

Bármennyire kicsi a gyermek, mindig ismerjük be, ha hibáztunk."

AZ EGYIK KULCS TEHÁT A MEGÉRTÉS. Nem az, hogy "jajcsicsinááájjak". Az, hogy mit tegyél, az csupán következménye annak, hogy először gondolkodsz és igyekszel megérteni a másikat (pl az említett szakkönyvből is tanulsz az adott gyermekkorosztályról, és megfigyeled a valóságban; persze kivétel erősíti a szabályt).

(Nyilván a ravasz, túlerőben levő nagykorúakkal szemben ez sokkal nehezebb. Hidd el, ha elég jól érted a kisgyerekek életkori sajátosságait, sokkal könnyebb elviselni és kezelni a dackorszakot, mint sok "felnőttet" ;-) )

Még én vagyok, kérdező, erre a kommentedre is reagálok:

"[...]mert mindig lenyomom a dühömet, ha a kis terrorista kóstolgat, szép higgadtan reagálok, aztán egyszer csak átszakad a gát."

A kisgyermekektől mi felnőttek sokat tanulhatunk ám! Pl evvel kapcsolatban is. :) A kisgyermek ösztönös önterapeuta, mert remek érzéke van kijátszania (idővel kirajzolnia is) önmagából a fájdalmait, dühét, örömét frusztrációját, vágyait. :)

Ugyanis szinte mindenki művészlélek még, pici gyerekként, persze egy baba még nemigen tudja kivitelezni, egy 2 éves már részben, de az ovisok remekül. Ha ovisok közelébe is tudsz jutni (pl szülői közösség stb), javaslom, figyeld meg, miért és hogyan játszanak! Pl ha dühösek, sokszor odavágják akár a kedvenc plüssállatkájukat a falhoz! Senkinek se árt, mégis átmenetileg levezeti a dühét.

Mielőtt írok még pár konkrét, remek óvodás példát, kihangsúlyozom, hogy a hibás hozzáállást válaszd külön, azt lehetőleg ne tanuld el tőlük! ;) Pl amikor homokozólapáttal pofozzák egymást...

Viszont legtöbbször tényleg az ovis (már-már a két éves is) úgy fejezi ki az érzelmeit, hogy nem árt másnak, ő viszont megkönnyebbül és fel is dolgozta azt!

Mert művészlelkek! Pl kis színművészek, a szó nemes értelmében (is), ugyanis az ovisok egyik kedvenc játéka a szerepjáték, evvel pl vágyait, frusztrációit játssza ki:

"Kicsim, most apa szereli a kocsit, ne ülj be, kérlek..."

Erre mit tesz az ovis? Előbb utóbb autósat játszik! :) Frusztráció egyszerűen, nagyszerűen megoldva. :)