Anyukák, apukák: tényleg ennyire nehéz dolog a gyereknevelés? Sok szülő miért nem neveli egyáltalán a gyerekét?

Utolsó- ott a pont. Én is éreztem, hogy a kérdező kutyás... Na az ilyen ember, aki azt hiszi, hogy na majd Ő megmutatja, neki majd a gyereke példás lesz- az ilyennek lesz majd égetően szófogadatlan gyereke:):):)

Nem egy ilyen van az ismerőseim közül....

A 9. válaszoló gyönyörűen leírta a lényeget.

Persze ez a „tudományos” oldal, amit mindenkinek érdemes lenne így elmondani, aki anyává válik, lehet, hogy jobban megértenénk, mit miért kell tennünk. (Nyilván van, akinek ez ösztönösen megy, de szerintem azért a többségnek segítene egy ilyen logikus érvelés. Bevallom, én is közéjük tartozom, el kellett olvasnom pár könyvet, hogy megértsem a lényegét.)

Persze total egyetértek azokkal, akik azt írták, baromi fárasztó a gyereknevelés – pont azért, mert folyamatos odafigyelést igényel.

Azzal, ha szimplám rákiabálunk a gyerekre, amikor valami „rosszat” tesz, csak fokozzuk a szorongását. Amikor csak lehet, el kell magyarázni a miérteket, és alternatívát is kell adni.

Szerintem ezt jól példázza, amit óvodában tapasztaltam. Évi néni olyan óvónő volt, aki kivitte a gyerekeket az udvarra, majd leült, csevegett a másik óvónővel, olvasgatott, néha felnézett, s ráripakodott a gyerekekre, ha rosszalkodtak. Ebből adódóan a gyerekek sokat rosszalkodtak, mert hát ugye eltelt egy idő, mire Évi néni eszmélt, s Béluka és Pistike még simán csinálhatta azt, amiért aztán Jenőként jól lehordták. Évi nénit nagyon „szigorúnak” tartották a gyerekek, mert sokat kiabált (és következetlen volt, de persze ezt nem tudták megfogalmazni). Évi néni is sokat panaszkodott a gyerekekre, hogy milyen „rosszak”.

Kati néni ellenben soha nem emelte fel a hangját – ugyanis neki nem kellett. Helyette folyamatosan figyelt a gyerekekre, foglalkozott velük, repülőt hajtogatott az udvaron, mesélt, stb. A gyerekek odavoltak érte, a „legrosszabb” is itta szavait, nem feszegette a határokat.

Nyilván Kati néni sokkal több energiát ölt a munkájába, mint Évi néni. (Évi néni óvodavzető is lett, s kirúgta Kati nénit.)

Szülőként is baromi nehéz ez a folyamatos odafigyelés, de megéri, mert ettől lesznek a gyerekek „kezelhetők”. Biztonságban érzik magukat a jól lefektetett, mindig betartatott szabályok miatt, és azért, mert nem félvállról vetik oda nekik a mondandójukat a gondozók, hanem valóban „jelen vannak”, tényleg figyelnek rájuk.

Számomra a „liberális” nevelés ezt jelenti, vagyis azt, hogy vannak szabályok, odafigyelünk a gyerekre (ahogy írta itt valaki, pl. nem a konyhából üvöltünk be a szobába, hogy „hagyd abba a visítást”, hanem odamegyünk, és ott mondjuk el, amit akarunk), és ezért nincs szükség üvöltözésre, súlyos büntetésekre, verésre… Tudjuk, mi a fontos valóban, és mikor lehet és kell engedni, hogy a gyerek kicsit „rossz” legyen: pl. szükségük van az ordibálásra, rohangálásra, ezért megteremtjük ennek a lehetőségét – emiatt aztán el lehet menni vele olyan helyre, ahol ezt nem szabad megtenni.

Ellenben a „poroszos” nevelés nekem azt jelenti, amikor azt szeretnénk, hogy a gyerek mindig „rendesen” viselkedjen, sose szaladgáljon, sose kiabáljon, mert nekünk az kellemetlen, ha letesszük egy sarokba, maradjon ott.

A tekintélyelvre épül: én vagyok a felnőtt, ha azt mondom, hogy „kuss”, akkor kuss, és ha kell, egész nap ez legyen, különben…

Lehet így is, csak ilyenkor szerintem egy kis lázadót nevelünk, aki bármikor, ha épp nem érzi magán a Nagy Testvér szemét, olyat fog tenni, amit nem szabad.

Szumma szummárum: nagyon fárasztó, igen. A konkrét példádról nekem az alábbiak jutottak eszembe:

– 5 éves kislány: nem lehet, hogy az anyukán azt érzi a kislány, hogy nagyon szeretné, hogy másutt legyen, hogy ne kelljen vele foglalkoznia egy kicsit? Nem értékítéletet akarok megfogalmazni, de szerintem kötődési zavarok lehetnek ilyenkor a háttérben.

– eperszedéses sztori: szerintem ilyen helyzetben jó megoldás lehet, ha anyuka bevonja a kissrácot az eperszedésbe (vagy bármilyen alternatívát kínálni neki arra, hogy mit csinálhat), igen, nyilván ettől lassabban megy a munka, de megéri, plusz azt is tudni kell, mennyi ideig várható el egy gyerektől, hogy ne rohangáljon, hiszen tulajdonképpen „az a dolga”, és ha már nagyon nem bír magával, akkor abba kell hagyni az eperszedést, és elvinni rohangálni valahová, ahol lehet;

– kutyás sztori: látom, hogy leszóltak, hogy te is „kutyás” vagy. :) Nos, szerintem teljesen igazad van. Meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy az állatokat tisztelni kell, és hogyan lehet viselkedni velük. Nem értem, miért gond ez bármelyik szülőnek is, pláne, hogy az ő érdeke is, hogy a gyereket ne bántsák. Párszor megmutatja az ember, hogy mi a kutyákhoz való közeledés módja (megkérdezem a gazdáját, simogatható-e, odadugjuk a kezünket, hogy megszagolhassa, aztán, ha látjuk, hogy nincs ellenére, megsimogatjuk), és tudni fogja a gyerek. Nyugodtan el lehet mondani, hogy ahogy egy ember sem örül annak, ha az „arcába másznak”, úgy egy állat sem, és attól, mert nem lehet mondjuk megsimogatni, még megcsodálhatjuk, milyen szép.

Persze ehhez szeretni kell az állatokat, lehet, hogy az a gond, hogy sokan nem szeretik őket…

#9 vagyok.

A dolog egyébként komplexebb, nem hiába van hatalmas írott tudásanyag belőle.

Amit leírtam, amellett ott van, hogy a szülő példamutatással is nevel. Sokszor nüansznyi dolgokban.

Hibázni mindenki szokott, sőt kell, lehet. A hangsúly inkább az arányokon van. Lehet tökéletesen gyereket nevelni akkor is, ha a szülő 1-2 alkalommal nagyon rossz passzban van és az adott szituációt borzalmasan kezeli.

Értem ezalatt, hogy különösebb ok nélkül ráüvölt a gyerekre, valójában őt csesztette egész nap a főnöke és ezt a feszkót adta ki. Ha ez tényleg ritka alkalom, akkor maximum vicces "amikor anyád hülye volt" családi anekdota lesz belőle, de a gyerek személyiségfejlődését nem befolyásolja.

Bagatell példa, de nekem pont ma sikerült elég csúnyán megkarmolnom a lányom orrát, amikor a cumit akartam a szájába tenni. Idegvégződésekkel bőven ellátott terület, persze, hogy nagyon sírt. De mégis más lenyomata marad egy ilyen "baleset" kategóriájú fájdalomélménynek, mint amikor agresszió és fenyegető viselkedés is párosul hozzá.

Gyerekkoromban (4-5 éves lehettem) apám figyelmetlenségből rácsapta a kocsiajtót az ujjamra. Igen, az ajtó zárt állapotban volt, az ujjam meg benne. Sebészeten kötöttem ki, elég csúnyán roncsolódott, de nyom nélkül gyógyult később. Mivel nem szándékos, büntető jellegű fájdalomokozás volt, én nem is emlékszem magára a szituációra, se a kórházra utána, csak elmesélésből tudom. Lelkileg nem hagyott nyomot bennem.

Míg anyám elég nehezen kezelte a stresszt, sokszor rajtam vezette le. Ezekről az esetekről már sokkal élénkebb és korábbi emlékképeim vannak, pedig fizikailag ott kevésbé sérültem.

Javaslom olvasd el ezt!

[link]

"Nem vettem sértésnek, hogy észrevetted, hogy kutyás vagyok, bár ugyanígy vagyok egyke is, lány is, bölcsész, nem házias stb., tehát van jó pár aspektusa a személyiségemnek"

Ez így van, ugyanez igaz az anyukákra és pluszban még a gyerekekre is. Az anyuka sem csak anyuka, neki is van genetikája, gyerekkora, őt is nevelték valahogy, az ő óvónője is befolyásolta az életét, az osztálytársai, a munkatársai. Van egy férje, akinek szintén van egy összetett személyisége, amit ezer tényező befolyásolt. Lehet, hogy anyukája ilyen vagy olyan volt, a szomszéd vagy a saját kutyája amolyan, az egyetemi évei meg emilyenek. A gyerek sem csak egy neveletlen gyerek, neki is van veleszületett temperamentuma, valamilyen anyja, nagyanyja, csoporttársa az oviban, nagyi kutyája stb, nem magyarázom tovább. Ha te nem szeretnél csak egy "kutyás" lenni, akkor te se kezeld ilyen sablonosan az embereket és akkor máris közelebb jutsz a megoldáshoz.

Hogy építő jellegűt is írjak, van egy könyv, amit kötelezővé tennék a szülőknek, ajánlom a te figyelmedbe is, ha majd odaér az életed:

Adele Faber - Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje

Nekem szerencsém van a saját gyerekeimmel, az általad említett dolgokat egyáltalán nem csinálják (pedig az egyik beteg) és az én szemem is el szokott néha kerekedni, de próbálok mindig abba belegondolni, hogy a másiknak vajon miért ilyen a viselkedése. Nem baj, hogy ha van véleményed, sőt, kifejezetten szimpatikus, ha valaki gyerekvállalás előtt már végig gondol egy-két dolgot, de ha csak a felszínt látod és nem akarsz/tudsz elgondolkozni azon ki mit miért csinál, akkor az nem vélemény, hanem csak üres ítélkezés (ami egyébként roppant meglepő egy bölcsésztől).