"Az anyaság a legjobb dolog" – most akkor csak nekem vannak gondjaim?

Azt mondják, az anyaság gyönyörű, a legjobb dolog az életben stb. Ungyulipuntyuli kis krambók képeit mutogatják egymásnak a nők könnyes szemmel, büszkén.

Miért van az, hogy nekem viszont (akinek szintén van egy számomra „legszebb és legokosabb” gyerekem) igazi szenvedést okoz sokszor? Mert baromi nagy felelősség szerintem egy embert felnevelni, és nyilván rosszul hangzik, de az is óriási teher, hogy az embernek élete végéig aggódnia kell valakiért – kell, de ez egy belső kényszer, nem lehet menekülni tőle.

…és van, hogy úgy érzem, nem bírom ezt a terhet, és hogy nem vagyok jó szülő, és túlaggódom… és ezért sokszor nem érzem azt, hogy ez a legjobb dolog, de ugyanakkor ettől lelkiisermeretfurdalásom is van, mert „azt kéne, hogy érezzem”.

Köszönöm a válaszokat, kedvesek vagytok, hogy biztattok. Valójában már nem vagyok „kismamának” nevezhető, a gyerekem már óvodáskorú… és én mégis mindig csak őrlődöm. Ha látom, hogy örül valaminek, akkor szuperül érzem magam, ellenben ha nyafog, mert ez vagy az nem jó neki (és hát lássuk be, ez sokszor előfordul), úgy érzem, csődöt mondtam, az én hibám, mert rosszul csinálom.

Nyilván maximalista típus vagyok, ami nem segít – csak sajnos ezen nem tudok azzal felülemelkedni, hogy „vegyem lazábban”.

Az 5. válaszolóval tökéletesen egyetértek, azonban azt látom, azoknak sokkal könnyebb, akik nem kételkednek, akik „zsigeri anyák”. Mert a gyereknevelésben elég fontos, hogy hiteles légy, hogy érezze a gyerek, tényleg komolyan gondolod a dolgokat. S bár én is azt gondolom, hogy veszélyes, ha valaki mindenben tökéletesen biztos, mégis hatékonyabb lehet szülőként, mert teljes meggyőződéssel tudja átadni a hülyeséget is (és ez számára és a gyerek számára is jó, a környezetüknek tán nem, de ez most mindegy :).

Mivel én nem az vagyok, kicsit úgy érzem, mintha fogyatékos lennék, mintha hiányozna belőlem az ösztönös tudás erre vontakozóan. Nehéz megtalálni a határ az egészséges bizonytalanság és a túlzott között.

Kedves 8. hozzászóló! Köszönöm, jólesik hallani, hogy más is érez így, mint én.

Igyekszem nem agyalni, ám ha „annyit adok magamból, amennyit tudok” és azt látom, hogy a gyerekem „lerágná a csontomról a húst is”, ha hagynám, akkor nem tudom, hogy lehet egyensúlyt teremteni ebben.

Nem segített nekem az sem, hogy már a gyerkőc születése után rádöbbentem, ez nem az a dolog, amit a reklámokban mutogatnak az „átszellemültem bazsalygó anyukák gügyörésző gyerekkel” stílusban. Viszont iszonyú tabu övezi az egészet, mintha szégyellnék az emberek kimondani, hogy ez nem könnyű. Ebből aztán nekem először az jött le, hogy mindenkinek könnyű, csak nekem nem. Majd szépen lassan, mikor kimondtam az ismerőseimnek a gondjaimat, érdekes módon ők is elmondták, hogy hasonlókkal küzdenek – csak sosem beszélik meg senkivel.

Szóval most már sejtem, hogy vannak mások is, akik nem ősanyaként, csecsükön csüngő, mosolygó csemetékkel, fél méterrel a föld felett lebegve élnek… de persze ettől csak részben könnyebb nekem.

Még egyet áruljatok el nekem! Titeket is nagyon ki tud hozni a sodrotokból a gyereketek?

Én szülés előtt tök kiegyensúlyozott voltam, mondhatni szuper laza, azóta viszont hullámvasút a kedélyem… lassan, de biztosan fel tud bosszantani a gyerekem, és ettől órákig feszülök. Irigylem azt, hogy egy gyerek az egyik pillanatban röhög, aztán krokodilkönnyeket hullat, majd fél perc múlva megint röhög. Nekem nagyon sok idő kell a helyreálláshoz.