Mikor törődtetek bele, hogy nem tudtok (vagy csak részben) szoptatni?

6 hetes korában mondtam egy este üres mellekkel, ordító baba mellett zokogva, hogy kész, befejeztem, tápszer. Másnap reggelre úgy bedurrant a mellem, hogy hajnalban fel kellett kelnem fejni és egésznap meleg borogattam az egyiket, mert óriási csomó alakult ki benne. Megint elsírtam magam, hogy nem elég, hogy a babám éhezik még ez is... Pont a következő hétre beszéltem meg időpontot egy laktációs tanácsadóval. Úgy voltam vele, hogy oké, adok még neki egy esélyt. Kicsit rendezte a gondolataimat, miket próbáljak ki, stb. Oké, újabb másfél hónap próbálkozás következett. Utána egymás után sok este megint lepukkant mell, síró csecsemő, zokogó anyuka... és akkor már a férjem is és a laktációs tanácsadó is azt mondta, hogy mindent megtettünk, de ez akkora stressz nekem, hogy engedjem el. Sz*r érzés volt, hogy mindent megteszek, de nem tudom táplálni a babámat. 3 hónaposan kezdtünk kiegészíteni... Nekem lélekben megváltás volt. Nem görcsöltem végre az esti etetés előtt, a babám nem ordított, én nem zokogtam. Sajnálom, hogy nem engedtem el előbb. Utólag visszagondolva a növekedési ugrásokat nem tudtam igazán lekövetni, csak nagyon hosszú átmenettel, sok stresszel. Valószínű pont a 3 hónaposnál adtam fel. Megjegyzem 14 hónapos koráig szoptattam napi 1-2 adag tápszerrel kiegészítve. Ma már csak mosolygok a kezdeti görcsösségemen. :)

Én is próbálkoztam sokat, de amikor a gyerekem már ordított sokszor az éhségtől akkor megkérdeztem magamtól, hogy most akkor kinek is jó ez? Nekem egy hatalmas stressz volt az etetés már-már ott tartottam, hogy kezdtem megutálni az egészet. Szóval elengedtem és a gyerekem azóta jól van lakva és nem szenved sem ő, sem én

Nem irigylem a férjeiteket:D